Változások

Üdv! Pár hónapja, unaloműzést gyanánt írtam egy párbeszédet, amit most történetté formáltam. Yuurit kikérdezik a riporterek, valamint összehasonlítjuk a jelent és a múltat. :)
Jó olvasást!

3 évvel ezelőtt

Levettem a korcsolyámat és elraktam. Felhúztam a cipőmet, és kiléptem a váróhelyiségbe. Sóhajtottam. Már megint elbuktam egy versenyt. Mindig ugyanaz: felkészülök, hajtom magam, izgulok, majd a verseny napján szétesek, elrontom az összes ugrást és a semmibe vesz a sok erőfeszítésem. Az erő akarat. Én pedig lesokkolok a a jégre lépéskor, és mindenem elhagyom. Az akaratomat is.

Riporterek tömege előtt találtam magam. Már megint ki fognak kérdezni a motivációmról meg ilyenekről. Én pedig megint csak dadogni fogok, mi? Olyan gyenge vagyok. Újra sóhajtottam, ahogy becsukódott mögöttem az ajtó. A hangjára felém fordultak a sajtó izgatott emberei.

- Ó, Katsuki Yuuri! Kérdezhetnénk öntől pár dolgot? - Bólintottam. Minek kérdezi meg, ha aztán úgyis mindenki elhalmoz a kíváncsiságával? Úgy érzi, így udvariasnak tűnik? Minden szem rám szegődött, ami kifejezetten zavart. Nem szeretek a figyelem középpontjában lenni. Mikor korcsolyázok, nem tekintek a közönségre. Csak magamba.

- Mi motiválja önt a győzelem eléréséhez? - Tudtam, a kedvenc kérdésük. Nem mintha valaha is elérném azt a győzelmet. Nem vagyok olyan nagy szám, mint hiszik. Hogy mi motivál...

- Ömm... szeretnék győzni, mert... azzal bizonyítanék magamnak, és... a csalásomnak. Azt hiszem. - Nem tudtam jobbat kitalálni. Nem gondolkodtam még azon, hogy mi motivál, hiába tették már fel a kérdést többször is. Egyszerűen szeretnék elérni valamit. Csak próbálom újra és újra, de semmi. Miből is gondolom, hogy változni fog bármi is? A családomat jópár éve nem is láttam. A kutyámat, Vicchant se. A barátaimat se. Mindenkit cserbenhagytam?

- Van példaképe, vagy valaki, akit csodál? - férkőzött közelebb hozzám egy világosbarna hajú nő, felém nyújtva apró mikrofonját. Persze, hogy van. Valaki, akit gyerekkorom óta csodálok, és olyan szeretnék lenni, mint ő. Az ember, aki annyira csodálatos, amennyire elérhetetlen számomra.

- Van valaki...

- Ki? - vágott közbe türelmetlenül.

- Viktor Nikiforov. - A neve hallatán a tömeg egy kicsit halkabb lett. Persze, őt mindenki csodálja. A műkorcsolya élő legendája. Oroszország büszkesége, a négyszeres világbajnok.

- És mit csodál benne? - Blöffölt? Hát nem egyértelmű? Őt mindenki imádja. Hetekig tudnám sorolni azt a sok dolgot, amelyet ő adott a világnak. Ráadásul ő maga a megtestesült szépség. Mindene gyönyörű és tökéletes. Bár erre a gondolatra halványan elpirulok, ezt akkor is így hiszem. Mert így is van.

- Ömm... mindenét... a korcsolyáját, vagyis a... szenvedélyt, ami belőle árad - foglaltan össze a mondandómat. Nem akartam túlzásba esni és kikotyogni, hogy még a kutyámat is róla neveztem el, meg a falamat teleragasztottam az őt ábrázoló poszterekkel. Elég ennyi. Nekik sem kell mindent tudniuk.

- Van önnek szerelme? - kiáltott valaki hirtelen, a többiek pedig csillogó, pletykaéhes tekintetel fürkésztek. Most jön a magánélet téma? Elpirultam a kérdést hallva. Nem mintha lenne időm bárkire is. És nem mintha bárki is pazarolná rám az idejét.

- Mi? Nem... nincs senki.

- Szeretne egyszer versenyezni Viktorral? - tért vissza az előző riporter a Viktoros témához. Tekintetem szabályosan ellágyult, sőtt. Halványan mosolyogtam rá. Nem is tudta, mire kérdezett rá. Mikor kiskoromban valaki érdeklődött, hogy mi a legnagyobb álmom, egyből rávágtam: Szeretnék egyszer egy jégen korcsolyázni Viktorral! Talán ez motivál engem. Vagyis motivált volna, ha nem esnék szét mindig, amikor bizonyítanom kellene.

- Persze, minden vágyam! - mondtam kissé túl lelkesen, amitől egyből zavarba jöttem. - Úgy értem igen, szeretnék.

3 évvel később

Csillogó szemmel néztem az ezüstösen ragyogó érmemet, amit pár perce nyertem. Életem egyik legizgalmasabb versenye volt a mai. Viktor szerint majdnem elhalásztam előle az aranyat. Persze csak túloz. Nem mintha előle bárki is el tudna halászni bármit.

Kiléptem a váróhelyiségbe, ahol Viktor épp az őt körülvevő riportereknek válaszolgatott. Mikor észrevett, intettem neki, ő pedig felém vette az irányt. Egy puszit nyomott a homlokomra és megfogta a kezem. Kuncogtam. Mindig muszájnak érzi ezt a tömeg előtt is csinálni. Ujjaimat az ujjai közé fűztem, a gyűrűink egymáshoz koccantak. A riporterek felé fordultunk, akik láthatóan alig várták, hogy kérdésáradattal zúdítsanak el minket.

- Katsuki Yuuri! Mi motiválja önt a győzelem eléréséhez? - érdeklődött egy előttem álló férfi. Ha ezt pár évvel ezelőtt kérdezik, csak össze-vissza beszélnék. Mert akkoriban nem volt semmi és senki, ami bíztatott és erőt adott volna. Hajtottam magam, de semmi. Mégis volt értelme a próbálkozásaimnak. Mert ha felhagytam volna a korcsolyával, nem találkoztam volna Viktorral. Aki segített, aki bíztatott, és hála neki lett önbizalmam, lett akaraterőm. Mert az erő akarat. Ezt még a régi edzőm mondta nekem, de akkor nem tudtam, mit is jelent. Az utóbbi évben értettem meg. És ezt is Viktor miatt.

- Viktor segít és motivál. Ő éri el, hogy jobb legyek, ő adja az erőt - mondtam határozottan.

- Megkérdezhetjük önt a kapcsolatuk mivoltjáról? - Az újságokban rengeteg cikk jelent már meg, amelyben találgatják, mi van köztünk. Valamiért Viktor ezeket mindig szívesen olvasgatja, míg én zavarba jövök tőle. Már úgy is minden kiderült, hála a hihetetlen páromnak, aki megcsókolt az egész világ előtt és megfogta a kezem a sajtó emberei előtt.

- Hogyne. Nagyon szeretjük egymást, és úgy döntöttünk, összeköltözünk.

- Mi csodál benne? - jött egyből a következő kérdés. Megint blöffölne? Nem. Most tényleg érdekelte, miért szeretem. Felnéztem Viktorra, aki szinte ugyanazzal a tekintettel fürkészett, mint a riporterek. Elmosolyodtam és megböktem az oldalát a könyökömmel. Ő úgy is tudja, miért szeretem. De most tuti nem fejtem ki, holnapig itt maradnánk. Mi pedig mennénk haza, már ha a tömeg nem állná az utunkat.

-Mindent, őt magát. Sajnálom, de nem lehet összefoglalni a hozzá kapcsolódó csodás dolgokat. - Viktor lágyan pillantott le rám, épp megszólalt volna, hogy ő is nagyon szeret engem, de gyorsan megelőztem. Ilyenkor nem szólhat közbe.

- Ön most boldog? - Ez viszont blöff volt. Mert mi sem egyértelműbb ennél. A szerelmemmel élek, azt csinálom amit szeretek. Viktor mellettem van mindig, ha kell (de néha akkor is, mikor nem feltétlenül kell, mint például most) fogja a kezem és segít. Boldogság... nagyszerű érzés. De az még.nagyszerűbb, hogy ezt Viktor mellett találtam meg.

- Persze. A lehető legboldogabb. - És ez az igazság.

- Szeretne egyszer összeházasodni Viktorral? - Miért kérdeznek egyesek ennyire személyes dolgokat? Elpirultam és épp közölni akartam velük, hogy ezt az információt nem szeretném megosztani, amikor valaki más szólt bele a mikrofonba.

- Persze, hogy szeretne! Már jegyesek vagyunk! - trillázta lelkesen, megmutatva az ámuló közönségének a gyűrűsujján ragyogó ékszert. Durcásan pillantottam rá, de különösebben nem érdekelte.

- Viktor! Hányszor mondjam, hogy ez nem eljegyzési gyűrű... khmm - megköszörültem a torkomat, hogy valami értelmeset válaszoljak. Valami olyat, ami igaz.

- Elnézést. Szóval persze, minden vágyam! - mondtam kissé túl lelkesen, amitől egyből zavarba jöttem. - Úgy értem igen, szeretnék.


Az este Viktor végig azon rágódott, hogy a riporterek biztosan elégedettek voltak a válaszaimmal. Na meg persze azon, hogy ha megnyerem az aranyat, azonnal összeházasodunk, ne aggódjak.  Én pedig megfogadtam, hogy ha mégegyszer meglátom a sajtó embereit, azonnal elrohanok. Mert ők sose változnak. Legfeljebb a kérdéseik.