Nem értek semmit

Sziasztok! Egy kis újdonság! Ezúttal nem Yuuri!! on Ice-os fanfictiont hoztam, hanem a kedvenc animémhez írtam egy történetet. Ez pedig nem más, mint a Gintama! ^^
Személy szerint imádom minden pillanatát és szereplőjét. Kedvenc párosom az OkiKagu (Okita Sogo és Kagura), róluk olvashattok a történetben. Egyébként ha elolvassátok, írjatok is valamit nyugodtan, nem harapok, sőtt örülnék neki. :D
Mellesleg hamarosan megyek táborba, aztán pedig Olaszországba, de arról lesz még egy külön bejegyzés.
Na de túl sokat papoltam, a végén még hosszabb lesz a beszédem, mint maga a történet, szóval jó olvasást! :)

Én nem értem, mi van velem. Nem értek semmit. A világot, magamat, az érzéseket, és főleg nem azt az idiótát. Ő csak egy idegesítő idióta... egy szadista idegesítő idióta. Semmi több. Mégis mi a fene van velem? Nekünk utálnunk kell egymást, ösztönből. Tulajdonképpen miért is kezdtünk el harcolni? Már nem emlékszem. Egyszerűen jó érzés vele lenni, és összemérni az erőnket. Elkezdtem élvezni ezt. Talán megőrültem. Mikor vele vagyok, minden olyan természetes. Az ütések, a szavak, maga a szadizmus is, ami csak árad belőle, és semmi nem szabhat gátat neki. Senki, kivéve egy valakit. Gin-chan mesélt róla és a nővéréről. Elkerekedett szemmel és félig nyitott szájjal hallgattam azt a hihetetlen tényt, hogy mennyire szereti a nővérét, az egyetlen megmaradt családtagját. Holtig szerette őt, vigyázott rá, és megmutatta neki azt az oldalát, amit senki másnak; a kedves, törődő énjét. Ő lehet a legjobb testvér a világon. Egyszer láttam a temető felé sétálni, kezében egy hatalmas csokor rózsával, aminek virágjainál szebbet még sosem láttam. De mégsem a gyönyörű növényt néztem, hanem a tulajdonosát. Világosbarna haja ugyanúgy áll, mint mindig, oldalán fakard nyugszik. Tekintete elmereng, soha ki nem találná senki, mire gondol, a megboldogult nővérén kívűl. Nem szólítittam meg. Nem láttam értelmét megszólítani.

Egyre többet gondolok rá. Ez annyira klisésen hangzik, hogy Gin-chan valószínüleg leszidna, hogy ilyen mondat nem engedhető meg a műsorban, amelyben ő a főszereplő. De nem érdekelne. Amúgy sem fogja soha megtudni. És sajnos ez az igazság. Nem mintha beleszerettem volna... soha. Egyébként is, az sem tudom, mi az a szerelem. Egyszer megkérdeztem róla Tae-chant, mire azt mondta, a világ legbonyolultabb dolga, de szerinte felesleges.

- Úgy is mindent összezavar, Kagura-chan. Ne akarj szerelmes lenni.

Nem is akarok. De talán ez nem is akarat kérdése. Bár nem tudom, mit érzek az iránt az idióta iránt, el próbálom űzni a fejemből a sok gondolatomat róla, de sosem sikerül. A francba, nekem ebből elegem van, inkább leugrok a hintáról és elindulok haza.

- Sadaharu, menjünk! - kiáltok oda a hatalmas kutyámnak, aki nyelvét kiöltve rohan ide hozzám, kis híján felborítva. Visszalökök a csípőmmel, mire meginog, majd nyugodtan sétál tovább, mintha mi sem történt volna. Rámosolygok és beletűrok a szőrébe a buksiján. Őt határozottan szeretem. Sőtt, Gin-chant, a szemüveget, papát és Tae-chant is.

Hirtelen robbanó hangot hallok, és meglátom a felszálló füstfelhőt pár utcával arrébbról. Vajon ő volt? Az az idióta, már megint szétrombolja a városunkat. És még ő nevezi magát rendőrnek! A gondolatra még jobban mosolygok. Utálom őt. De közben alig várom, hogy találkozzunk. Remélem te is várod, hisz egyszer le kell rendeznünk a köztünk lévő összes vészt, akár több értelemben is. Nem igaz, Sogo?