Egy pozitív ember mindig pozitív marad

Üdv! Újabb Gintama fafiction a Shinsengumival a középpontban. Szeretnék folytatást neki, amelyen megjelennek a Yorozuya tagjai is. :)
Jó olvasást!

Piros szemfedő, rajta két fekete-fehér szemmel és hosszú szempillákkal. Homlokába lógó rövid, világosbarana haj. Tarkóra tett karok, miközben az ajtófélfának dől, és keresztbe tett lábak. Halkan szuszogó, résnyire nyitva hagyott száj. Hijikata utálta, ha Sogot így találja, mikor ellenőrzi, hogy mindenki gyakorolja-e a kardforgatást. Tény, hogy Okita mestere az összes technikának, de akkor sem engedhető meg neki a folytonos lazsálás.

- Sogo, hányszor mondjam, hogy ne aludj, mikor edzés van! Menj, és hajts végre seppukut! - ordibálta le, mikor odaért mellé. A fiú csak komótosan levette a szemfedőjét, letette a fördre, és unott fejjel nézett az Al-Parancsnokára, mintha minden nap ezt hallgatná. Mondjuk lehet benne valami.

- Hijikata-san, nyugodj le, és hajts végre te egy seppukut - válaszol faarccal, mintha nem épp egy újabb okot adott volna arra, hogy ő legyen öngyilkos; visszafeleselt a felettesének. Bár olyan arccal mondta, mint akinek mindennapos az ilyen. Végül is lehetséges. - Mikor pihenek, a szervezetem lenyugszik, ezáltal felkészül a lelkem a következő összecsapásra. Szóval az alvás hasznos, te pedig meg akarod vonni tőlem ezt a felkészülést. Vágd fel a hasad és halj meg, Hijikata-san.

- Mintha neked lenne lelked! Ne mondd ezt mind úgy, hogy közben nekem-nincsen-semmi-dolgom-és-semmi-gondom kifejezést vágsz! - Hijikata kezdte elveszíteni a türelmét. - Nézd, mindenki gyakorol rajtad kívül, és tényleg keményen dolgoznak, hogy erősebbek legyenek. Egy szamurájnak ez a kötelessége. A Shinsengumi pedig csupa ilyen harcosból áll. Jó lenne, ha csatlakoznál hozzájuk - nézett az említettekre. A katonák azt gondolván, hogy az Al-Parancsnok még sokáig veszekedik Sogoval, leheveredtek pihenni az árnyékba, vagy kifeküdtek napozni. Yamazaki kard helyett tollasütőt tartott a kezében, és inkább azt lengette újra és újra, lendületesen és koncentrálva, hogy minden ütés ugyanolyan legyen.

- Ti semmirekellők, azonnal nyomás edzeni! - Mindenki halálravált arccal rezzent meg, mikor meghallották Hijikata dühös hangját. A távolban a madarak zaklatottan csiripelve menekültek az esetleges veszély elől, azt gondolva, valami felrobbant. Bár Hijikata úgy is nézett ki, mint egy bomba, aminek lejárt az ideje és kész elpusztítani mindent maga körül. A katonák egyből felvették a kardjukat, sorokba álltak és engedelmesen gyakorolni kezdtek.

- Na de Al-Parancsnok, én éppen azt csinálom, nem látja, milyen szépen... - mentegetőzött volna Yamizaki a tollasütőjét felmutatva, de az említett egyszerűen hasba rúgta. Nekiesett az ajtónak, ami mellett heverészett Sogo, és fájdalmasan felült, hátát nekidöntve a fának, tenyerét a hasára fogva. Felnézett Hijikatára, aki lángoló szemekkel, az ujját tördelve közeledett felé.

- Yamazakiii! - hangja félelmetesen mély volt, láthatólag épp arra készült, hogy szétdarabolja szegényt, majd kidobja a szemetesbe.

- Sajnálom, nagyon sajnálom! - próbálta bocsánatkéréssel menteni magát, de nem úgy tűnt, mintha érne valamit. Abban a pillamatban valaki elhúzta az ajtót, Yamazaki pedig hátraesett és elterült a padlón. A szobából a Parancsnok lépett ki, kócos hajjal, mint aki most ébredt fel.

- Nyugalom, mindenki! Toshi, mi történt? - szólt vidáman.

- Senki se veszi komolyan az edzést. Sogo alszik, Yamazaki tollasozik, a többiek meg heverésznek.

- Mert Hijikata nem tudja fenntartani a rendet. Kondo-san, szerintem le kéne fokozni, én jobban megfelelnék Al-Parancsnoknak - szólt közbe Sogo.

- Ezt ne mondja az, aki állandóan lustálkodik! - kiabált vissza, de Okitát nem hatotta meg, intett egyet a kezével, miszerint ő megunta a képét, és inkább elmegy valahova. Legszívesebben visszarángatta volna, de inkább hagyta. Neki is elege volt belőle.

- Toshi, gyere ide egy percre, beszélnem kell veled - intett neki Kondo. Sóhajtott, majd letelepedett a Parancsnok elé, maga mellé téve a kardját. - Egyszer azt mondtátok nekem, hogy én vagyok a Shinsengumi lelke. Ha a vezető a lélek, te a szív vagy, amely állandóan dobog, fenntartja az egyensúlyt. Dolgozik és irányítja a többi testrész. Ha mi egy személy lennénk, mindenki egy fontos tag lenne, mert így kerek egész egy ember. Mindannyiunknak van valami feladata, amit el kell végezni. Érted, mindenki számít. És a sejtek különbözőek, mégis mindnek szüksége van pihenésre.

- Értem, Kondo-san. De Sogo...

- Egy kar lenne - vágott közbe. - egy jobb kar, amely mindig készen áll, ha igazán kell, de egyébként lustán lóg le a test mellett. Viszont mindig fog egy kardot, amelyet bár nem úgy tűnik, próbál a lehető legjobban használni. Mert ő is a Shinsengumiért harcol. Nem tudom, valójában mi motiválja, elég rejtélyes gyerek ő, de hidd el, mindent értünk tesz. Nagyon ragaszkodik ahhoz, hogy itt legyen. Még ha sokszor nem is csinál semmit, csak alszik. - Kondo komolyan nézett Hijikatára, aki csak elgondolkodva bólintott. Nem sokszor hallotta a Parancsnok véleményét róluk.

- Kondo-san, már mondtam párszor, hogy téged a rossz tulajdonságaid tesznek olyan jó emberré. Mindenkiben a jót látod meg, és végtelenül pozitívan gondolkodsz. Mindenki bonyolult a maga módján.

Nem értek semmit

Sziasztok! Egy kis újdonság! Ezúttal nem Yuuri!! on Ice-os fanfictiont hoztam, hanem a kedvenc animémhez írtam egy történetet. Ez pedig nem más, mint a Gintama! ^^
Személy szerint imádom minden pillanatát és szereplőjét. Kedvenc párosom az OkiKagu (Okita Sogo és Kagura), róluk olvashattok a történetben. Egyébként ha elolvassátok, írjatok is valamit nyugodtan, nem harapok, sőtt örülnék neki. :D
Mellesleg hamarosan megyek táborba, aztán pedig Olaszországba, de arról lesz még egy külön bejegyzés.
Na de túl sokat papoltam, a végén még hosszabb lesz a beszédem, mint maga a történet, szóval jó olvasást! :)

Én nem értem, mi van velem. Nem értek semmit. A világot, magamat, az érzéseket, és főleg nem azt az idiótát. Ő csak egy idegesítő idióta... egy szadista idegesítő idióta. Semmi több. Mégis mi a fene van velem? Nekünk utálnunk kell egymást, ösztönből. Tulajdonképpen miért is kezdtünk el harcolni? Már nem emlékszem. Egyszerűen jó érzés vele lenni, és összemérni az erőnket. Elkezdtem élvezni ezt. Talán megőrültem. Mikor vele vagyok, minden olyan természetes. Az ütések, a szavak, maga a szadizmus is, ami csak árad belőle, és semmi nem szabhat gátat neki. Senki, kivéve egy valakit. Gin-chan mesélt róla és a nővéréről. Elkerekedett szemmel és félig nyitott szájjal hallgattam azt a hihetetlen tényt, hogy mennyire szereti a nővérét, az egyetlen megmaradt családtagját. Holtig szerette őt, vigyázott rá, és megmutatta neki azt az oldalát, amit senki másnak; a kedves, törődő énjét. Ő lehet a legjobb testvér a világon. Egyszer láttam a temető felé sétálni, kezében egy hatalmas csokor rózsával, aminek virágjainál szebbet még sosem láttam. De mégsem a gyönyörű növényt néztem, hanem a tulajdonosát. Világosbarna haja ugyanúgy áll, mint mindig, oldalán fakard nyugszik. Tekintete elmereng, soha ki nem találná senki, mire gondol, a megboldogult nővérén kívűl. Nem szólítittam meg. Nem láttam értelmét megszólítani.

Egyre többet gondolok rá. Ez annyira klisésen hangzik, hogy Gin-chan valószínüleg leszidna, hogy ilyen mondat nem engedhető meg a műsorban, amelyben ő a főszereplő. De nem érdekelne. Amúgy sem fogja soha megtudni. És sajnos ez az igazság. Nem mintha beleszerettem volna... soha. Egyébként is, az sem tudom, mi az a szerelem. Egyszer megkérdeztem róla Tae-chant, mire azt mondta, a világ legbonyolultabb dolga, de szerinte felesleges.

- Úgy is mindent összezavar, Kagura-chan. Ne akarj szerelmes lenni.

Nem is akarok. De talán ez nem is akarat kérdése. Bár nem tudom, mit érzek az iránt az idióta iránt, el próbálom űzni a fejemből a sok gondolatomat róla, de sosem sikerül. A francba, nekem ebből elegem van, inkább leugrok a hintáról és elindulok haza.

- Sadaharu, menjünk! - kiáltok oda a hatalmas kutyámnak, aki nyelvét kiöltve rohan ide hozzám, kis híján felborítva. Visszalökök a csípőmmel, mire meginog, majd nyugodtan sétál tovább, mintha mi sem történt volna. Rámosolygok és beletűrok a szőrébe a buksiján. Őt határozottan szeretem. Sőtt, Gin-chant, a szemüveget, papát és Tae-chant is.

Hirtelen robbanó hangot hallok, és meglátom a felszálló füstfelhőt pár utcával arrébbról. Vajon ő volt? Az az idióta, már megint szétrombolja a városunkat. És még ő nevezi magát rendőrnek! A gondolatra még jobban mosolygok. Utálom őt. De közben alig várom, hogy találkozzunk. Remélem te is várod, hisz egyszer le kell rendeznünk a köztünk lévő összes vészt, akár több értelemben is. Nem igaz, Sogo?

Változások

Üdv! Pár hónapja, unaloműzést gyanánt írtam egy párbeszédet, amit most történetté formáltam. Yuurit kikérdezik a riporterek, valamint összehasonlítjuk a jelent és a múltat. :)
Jó olvasást!

3 évvel ezelőtt

Levettem a korcsolyámat és elraktam. Felhúztam a cipőmet, és kiléptem a váróhelyiségbe. Sóhajtottam. Már megint elbuktam egy versenyt. Mindig ugyanaz: felkészülök, hajtom magam, izgulok, majd a verseny napján szétesek, elrontom az összes ugrást és a semmibe vesz a sok erőfeszítésem. Az erő akarat. Én pedig lesokkolok a a jégre lépéskor, és mindenem elhagyom. Az akaratomat is.

Riporterek tömege előtt találtam magam. Már megint ki fognak kérdezni a motivációmról meg ilyenekről. Én pedig megint csak dadogni fogok, mi? Olyan gyenge vagyok. Újra sóhajtottam, ahogy becsukódott mögöttem az ajtó. A hangjára felém fordultak a sajtó izgatott emberei.

- Ó, Katsuki Yuuri! Kérdezhetnénk öntől pár dolgot? - Bólintottam. Minek kérdezi meg, ha aztán úgyis mindenki elhalmoz a kíváncsiságával? Úgy érzi, így udvariasnak tűnik? Minden szem rám szegődött, ami kifejezetten zavart. Nem szeretek a figyelem középpontjában lenni. Mikor korcsolyázok, nem tekintek a közönségre. Csak magamba.

- Mi motiválja önt a győzelem eléréséhez? - Tudtam, a kedvenc kérdésük. Nem mintha valaha is elérném azt a győzelmet. Nem vagyok olyan nagy szám, mint hiszik. Hogy mi motivál...

- Ömm... szeretnék győzni, mert... azzal bizonyítanék magamnak, és... a csalásomnak. Azt hiszem. - Nem tudtam jobbat kitalálni. Nem gondolkodtam még azon, hogy mi motivál, hiába tették már fel a kérdést többször is. Egyszerűen szeretnék elérni valamit. Csak próbálom újra és újra, de semmi. Miből is gondolom, hogy változni fog bármi is? A családomat jópár éve nem is láttam. A kutyámat, Vicchant se. A barátaimat se. Mindenkit cserbenhagytam?

- Van példaképe, vagy valaki, akit csodál? - férkőzött közelebb hozzám egy világosbarna hajú nő, felém nyújtva apró mikrofonját. Persze, hogy van. Valaki, akit gyerekkorom óta csodálok, és olyan szeretnék lenni, mint ő. Az ember, aki annyira csodálatos, amennyire elérhetetlen számomra.

- Van valaki...

- Ki? - vágott közbe türelmetlenül.

- Viktor Nikiforov. - A neve hallatán a tömeg egy kicsit halkabb lett. Persze, őt mindenki csodálja. A műkorcsolya élő legendája. Oroszország büszkesége, a négyszeres világbajnok.

- És mit csodál benne? - Blöffölt? Hát nem egyértelmű? Őt mindenki imádja. Hetekig tudnám sorolni azt a sok dolgot, amelyet ő adott a világnak. Ráadásul ő maga a megtestesült szépség. Mindene gyönyörű és tökéletes. Bár erre a gondolatra halványan elpirulok, ezt akkor is így hiszem. Mert így is van.

- Ömm... mindenét... a korcsolyáját, vagyis a... szenvedélyt, ami belőle árad - foglaltan össze a mondandómat. Nem akartam túlzásba esni és kikotyogni, hogy még a kutyámat is róla neveztem el, meg a falamat teleragasztottam az őt ábrázoló poszterekkel. Elég ennyi. Nekik sem kell mindent tudniuk.

- Van önnek szerelme? - kiáltott valaki hirtelen, a többiek pedig csillogó, pletykaéhes tekintetel fürkésztek. Most jön a magánélet téma? Elpirultam a kérdést hallva. Nem mintha lenne időm bárkire is. És nem mintha bárki is pazarolná rám az idejét.

- Mi? Nem... nincs senki.

- Szeretne egyszer versenyezni Viktorral? - tért vissza az előző riporter a Viktoros témához. Tekintetem szabályosan ellágyult, sőtt. Halványan mosolyogtam rá. Nem is tudta, mire kérdezett rá. Mikor kiskoromban valaki érdeklődött, hogy mi a legnagyobb álmom, egyből rávágtam: Szeretnék egyszer egy jégen korcsolyázni Viktorral! Talán ez motivál engem. Vagyis motivált volna, ha nem esnék szét mindig, amikor bizonyítanom kellene.

- Persze, minden vágyam! - mondtam kissé túl lelkesen, amitől egyből zavarba jöttem. - Úgy értem igen, szeretnék.

3 évvel később

Csillogó szemmel néztem az ezüstösen ragyogó érmemet, amit pár perce nyertem. Életem egyik legizgalmasabb versenye volt a mai. Viktor szerint majdnem elhalásztam előle az aranyat. Persze csak túloz. Nem mintha előle bárki is el tudna halászni bármit.

Kiléptem a váróhelyiségbe, ahol Viktor épp az őt körülvevő riportereknek válaszolgatott. Mikor észrevett, intettem neki, ő pedig felém vette az irányt. Egy puszit nyomott a homlokomra és megfogta a kezem. Kuncogtam. Mindig muszájnak érzi ezt a tömeg előtt is csinálni. Ujjaimat az ujjai közé fűztem, a gyűrűink egymáshoz koccantak. A riporterek felé fordultunk, akik láthatóan alig várták, hogy kérdésáradattal zúdítsanak el minket.

- Katsuki Yuuri! Mi motiválja önt a győzelem eléréséhez? - érdeklődött egy előttem álló férfi. Ha ezt pár évvel ezelőtt kérdezik, csak össze-vissza beszélnék. Mert akkoriban nem volt semmi és senki, ami bíztatott és erőt adott volna. Hajtottam magam, de semmi. Mégis volt értelme a próbálkozásaimnak. Mert ha felhagytam volna a korcsolyával, nem találkoztam volna Viktorral. Aki segített, aki bíztatott, és hála neki lett önbizalmam, lett akaraterőm. Mert az erő akarat. Ezt még a régi edzőm mondta nekem, de akkor nem tudtam, mit is jelent. Az utóbbi évben értettem meg. És ezt is Viktor miatt.

- Viktor segít és motivál. Ő éri el, hogy jobb legyek, ő adja az erőt - mondtam határozottan.

- Megkérdezhetjük önt a kapcsolatuk mivoltjáról? - Az újságokban rengeteg cikk jelent már meg, amelyben találgatják, mi van köztünk. Valamiért Viktor ezeket mindig szívesen olvasgatja, míg én zavarba jövök tőle. Már úgy is minden kiderült, hála a hihetetlen páromnak, aki megcsókolt az egész világ előtt és megfogta a kezem a sajtó emberei előtt.

- Hogyne. Nagyon szeretjük egymást, és úgy döntöttünk, összeköltözünk.

- Mi csodál benne? - jött egyből a következő kérdés. Megint blöffölne? Nem. Most tényleg érdekelte, miért szeretem. Felnéztem Viktorra, aki szinte ugyanazzal a tekintettel fürkészett, mint a riporterek. Elmosolyodtam és megböktem az oldalát a könyökömmel. Ő úgy is tudja, miért szeretem. De most tuti nem fejtem ki, holnapig itt maradnánk. Mi pedig mennénk haza, már ha a tömeg nem állná az utunkat.

-Mindent, őt magát. Sajnálom, de nem lehet összefoglalni a hozzá kapcsolódó csodás dolgokat. - Viktor lágyan pillantott le rám, épp megszólalt volna, hogy ő is nagyon szeret engem, de gyorsan megelőztem. Ilyenkor nem szólhat közbe.

- Ön most boldog? - Ez viszont blöff volt. Mert mi sem egyértelműbb ennél. A szerelmemmel élek, azt csinálom amit szeretek. Viktor mellettem van mindig, ha kell (de néha akkor is, mikor nem feltétlenül kell, mint például most) fogja a kezem és segít. Boldogság... nagyszerű érzés. De az még.nagyszerűbb, hogy ezt Viktor mellett találtam meg.

- Persze. A lehető legboldogabb. - És ez az igazság.

- Szeretne egyszer összeházasodni Viktorral? - Miért kérdeznek egyesek ennyire személyes dolgokat? Elpirultam és épp közölni akartam velük, hogy ezt az információt nem szeretném megosztani, amikor valaki más szólt bele a mikrofonba.

- Persze, hogy szeretne! Már jegyesek vagyunk! - trillázta lelkesen, megmutatva az ámuló közönségének a gyűrűsujján ragyogó ékszert. Durcásan pillantottam rá, de különösebben nem érdekelte.

- Viktor! Hányszor mondjam, hogy ez nem eljegyzési gyűrű... khmm - megköszörültem a torkomat, hogy valami értelmeset válaszoljak. Valami olyat, ami igaz.

- Elnézést. Szóval persze, minden vágyam! - mondtam kissé túl lelkesen, amitől egyből zavarba jöttem. - Úgy értem igen, szeretnék.


Az este Viktor végig azon rágódott, hogy a riporterek biztosan elégedettek voltak a válaszaimmal. Na meg persze azon, hogy ha megnyerem az aranyat, azonnal összeházasodunk, ne aggódjak.  Én pedig megfogadtam, hogy ha mégegyszer meglátom a sajtó embereit, azonnal elrohanok. Mert ők sose változnak. Legfeljebb a kérdéseik.

You and I

Sziasztok! Bár úgy terveztem, hogy a Together című történetnek nem lesz folytatása, mégiscsak elkészült. Eredetileg egyetlen részes lett volna, erre már a harmadiknál tartunk. :D
Jó olvasást!

Fiatalkoromban sosem vágytam a szerelemre. Egyszerűen nem érdekelt. Nem gondolkodtam el ezen az egészen, csak ráfogtam, hogy felesleges. Biztosan nem felelnék meg senkinek. Biztosan sok fájdalommal jár. Biztosan elrontanék valamit. Ezek jártak a fejemben, ha valaki megemlítette. Csak a rossz dolgokra gondoltam. Hisz nem tudtam, hogy rengeteg pozitívummal is jár. Boldog vagy vele, örömet okoz tőle akár egyetlen szó vagy gesztus. Úgy érzed, soha el nem válnátok egymástól. És egy ilyen társ a legjobb a világon. Ezek jutnak eszembe Viktor csókja és szerelmi vallomása után.

Egymásra mosolygunk, megfogja a kezem és a város felé fordulunk. Barcelona lenyűgöző éjjel, fényei pont úgy ragyognak, mint a most született csillagok és a sarki fény. Végül is olyan, mint mi; úgy érezzük, mintha újjászülettünk volna.

- Amazing! - mondom átszellemülten, őszinte csodálattal. Viktor egyetértve bólogat, majd átkarol.

- Épp mint te. Nem is, te sokkal hihetetlenebb vagy, Yuuri. - Belepirulok a bókjába. Akárhogy is, szerintem a leghihetetlenebb ember itt ő. És mindig is ő lesz.

Egymás kezét fogva sétálunk a szállásunk felé. Viktor lelkesen mesél arról, hogy mennyire szereti most a karácsonyt. Azt mondja, régen nem szerette, hogy a szülinapján egyedül kell lennie, ezért az egész karácsonyt a pokolba kívánta. Szegény. Milyen rossz lehetett egy ilyen csodás ünnepet magányosan tölteni. Bár szerinte Makkachin mindent megoldott. Milyen jó, hogy ott van neki az a mindig ugráló szőrmók. Milyen aranyos, hogy mennyire szereti a kutyáját. Hirtelen átkarolom, hogy tudassam vele, most már én is itt vagyok.

- Soha többet nem leszel egyedül. - Persze a szavaim hatására elvörösödök, főleg mikor ő is magához húz, hajtogatva, hogy tudja, és hogy mennyire boldog.

Mikor a szálláshoz érünk, gyorsan lefürdünk mindketten, majd kéri, hogy aludjunk együtt. Próbálom elmagyarázni neki, hogy most nem lehet, majd máskor, de a dadogásomból aligha érthet sok mindent. Csak annyit, hogy ellenkezem, ezért csüggedten vonul be a szobájába. Legalábbis így tette volna, ha nem kapom el a csuklójánál fogva, és húzom magamhoz egy búcsúcsókért. Azt hiszem, ezzel kiengeszteltem. Egyelőre.

Bemegyek a saját szobámba, becsukom az ajtót és fáradtan leülök az ágyra. Elgondolkodok azon, hogy felhívjam-e  Pichitet, hogy elmeséljek neki mindent. Végül elhessegetem a gondolatot. Őt ismerve hajnalig beszélgetnénk, pedig holnapra ki kell aludnunk magunkat. Holnap döntő lesz. Az utolsó versenyem utolsó száma. Azért hiányozni fog ez az egész. Persze korcsolyázni mindig fogok, de a versenyeket is nagyon megszerettem az utóbbi két évben. Az utolsó korcsolyám... Yuuri on Ice The End, jutott eszembe a tavalyi szabadprogramom, amely a karrieremet foglalja össze. Legalábbis látszólag. Igazából az érzéseim változását Viktor hatására. Ezen gondolatokkal nyom el az álom.

Másnap rettenetesen izgulok a verseny előtt. Viktor folyamatosan bíztat, hogy nem lesz semmi baj. Elsőnek lépek jégre és lehunyom a szemem. A témám a boldogság. Mit jelent nekem ez az érzés? Mikor vagyok boldog? Mikor a barátaimmal és a családommal vagyok. Mikor Viktorral vagyok. Mikor... korcsolyázok. Átjár az egésznek a varázsa, mert rájövök: csak táncolnom kell, és ettől vagyok boldog. Az összes erőmet magamhoz veszem, lendületesen forgok, miközben kezemet az éljenző közönség felé nyújtom. Igen, ez határozottan jó érzés. Egyik lábamat hátrébb helyezem, ezzel megállok, másik kezemet pedig feltartom az égbe. Kipirultan és lihegve hallgatom a tapsot, ami átjárja a termet, ami nekem szól. Igen, azt hiszem ez is hiányozni fog. Letérdelek és könnyes szemmel felkiáltok. Az aréna cseng, én pedig a szemem elé teszem a kezeim. Milyen jó vég volt. Milyen boldog vég volt.

Viktor lelkesen tapsol a pálya szélén. Odasuhanok hozzá, kilépek a jégről, látom, hogy könnyes a szeme és büszkén mosolyog. Átkarol, én pedig elérzékenyülve simulok az ölelésébe.

- Yuuri, csodálatos voltál, annyira, mint senki más még soha. Büszke vagyok rád.

- Köszönöm, Viktor. Ez csakis a te érdemed. Csakis miattad tudtam ezt elérni. Nagyon köszönöm. - Elhajolok és egy puszit nyomok az arcára. - Sok szerencsét!

Mikor Viktor a jégre lép, számomra csak ő létezik az egész világon. Egyedül csak ő és én. Elfelejtem, hogy épp most döntöttem meg a saját rekordomat. Elfelejtem, hogy tulajdonképlen hol is vagyok. Csak őt látom, a lenyűgöző szépséget, amely egyre csak hívogat. Megyek én, rohanok. És ez az ember, ez a csoda az, akit én szeretek. Teljes szívemből. A számhoz emelem az aranygyűrűt és csókot lehelek rá. Viktor, most vagy a legjobb. Neked is ez az utolsó versenyed. Az utolsó korcsolyád. De nem is olyan, mintha jégen lennél, inkább mintha szárnyakat növesztettél volna és az égben táncolnál, mint egy angyal, aki fénylik, mindenki szemében csillogást kelt, majd továbbsuhan.


A dobogón állok, nyakamban egy ezüstösen ragyogó éremmel, kezemben vörös csokorral. Mellettem Viktor áll büszkén-boldogan, és átszellemülten nézi a közönséget. Megdöntötte a világrekordot és aranyérmet nyert. Yurio a másik oldalán dühöng, amiért idén csak a harmadik lett. Mérges fejjel néz fel Viktorra és megesküszik, hogy jövőre sokkal jobb lesz. Az emberek őrjöngenek, tapsolnak és ünnepelnek. Lelépünk a jégre és Viktor felé fordulok.

- Gratulálok - mosolygok rá. - Megérdemelted. Lenyűgöző voltál.

- Köszönöm szépen. Én is gratulálok. Jól érezted magad, Yuuri? Milyen volt az utolsó alkalmad itt?

- Viktor én... azt szeretném mondani, hogy nincs-e kedved még egyszer korcsolyázni velem egy duót? Arra gondoltam, hogy a tavalyi Yuuri on Ice szabadprogramomat átalakíthatnánk páros korcsolyává. És akkor az lenne az utolsó alkalmunk. Szerinted?  - Picit féltem a választól, de látva most az arcát elszáll minden aggodalmam.

- Nagyon boldog lennék! Csodás ötlet! - kiáltja vidáman. Leejtem a virágcsokromat, mely a jégen landol. Közelebb siklok Viktorhoz, lehunyom a szemem és megcsókolom. Puhán csókol vissza, majd lassan elengedem. Egymásnak döntjük a homlokunkat, kezem megtalálja az övét. A közönség újra éljenzeni kezd. A szívem mindjárt kiugrik. Még semminek sincs vége. Most kezdődik egy csomó dolog. Most kezdődik igazán a Viktorral való életem. Nagyon szerencsés vagyok... És nagyon boldog.

My love 2

Üdv! A cím ne tévesszen meg senkit, ez a fanfic nem a My love folytatása. Hanem ugyanaz a jelenet, csak ezúttal Yuuri szemszögéből.
Jó olvasást!

A zene elhal, én pedig Viktor felé nyújtom a kezem. Az ember felé, akinek ez a dal, az én szerelmem szól. Csak áll, lehajtott fejjel, kezébe temetett arccal. Most mi van? Sír? Mérges? Melyik? Futni kezd, de az arcát még mindig nem látom, ezüstös tincsei belelógnak és eltakarják.

- Viktor, jó voltam, igaz? - Szeretném, ha megdícsér, ha büszke rám, hiszen neki korcsolyáztam. Mert amikor a Yuuri on Ice szabadprogramomat táncolom, az egész lényem csak rá koncentrál, a szerelemre, amit iránta érzek. Azt hiszem beleszerettem. Fene tudja miért, de így lett és én nem is tiltakozok az érzés ellen. Hisz csodás. Neki adom a táncom, a szerelmem, de még az életemet is, ha kéri.

Végre megáll. Rámmosolyog, ami melegséggel tölti meg a szívemet. Épp meg akarom ölelni, de aztán... minden olyan gyorsan történik. Nem is tudom pontosan miért, talán a kérdésemre válaszolva bólint egyet, majd egyszer csak elém ugrik, körémfonja a kezeit, lehunyja gyönyörű égszínkék szemeit. Fel se fogom, mi történik, de az ajkát az enyémhez préseli. A jégre zuhanunk. Viktor óvóan megtart, hogy ne fájjon annyira az esés. Pislogok kettőt, hogy elhiggyem, ez nem álom. Viktor Nikiforov, a legnagyobb példaképem, akit a világon a legjobban szeretek, és akibe a szívverésem mérhetetlen sebessége szerint halálosan belezúgtam, megcsókolt! El sem tudja képzelni, mennyire hihetetlenül boldoggá tesz. Nem is gondolná, milyen régen el akarom neki mondani az érzéseket, amik fel akarják robbantani a szívem.

Felemeli a fejét és a szemembe néz. Huh? Mit akar mondani most, ezzel a tekintettel? Meg fogok halni, ha most bevall mindent.

- Csak ezt tudtam kitalálni, amivel jobban meglephettelek, mint te engem - szól mosolyogva kedves hangon. Már a könnyeimet tartom vissza. Ez felért ezer vallomással. Ég a szívem, olyan forrón, mint még soha, hisz Viktor lobbantotta lángra. Soha nem fog tudni kialudni.

- Igen? - mosolygok vissza rá. Annyira boldog vagyok, hogy itt van nekem. Olyan hihetetlen, hogy sokszor félek, hogy felébredek egy Viktor nélküli helyen és rájövök, hogy ez tényleg csak egy álom. Abba belehalnék. De ez nem történhet meg, lehetetlen. Hisz szeretem.

Érzések

Sziasztok! A történet a 10.részben játszódik Pichit és Yuuri főszereplésével. Pichitet szintén nagyon szeretem, főleg a barátságukat Yuurival.
Jó olvasást!

Pichit hihetetlenül örült Viktor és Yuuri eljegyzésének. Amikor az étteremben meglátta a gyűrűiket, egyből leesett neki, hogy ők ketten bizony össze fognak házasodni. Yuuri neki két hónappal ezelőtt vallotta be, hogy szereti Viktort. Pichit egyből mondogatni kezdte neki, hogy beszéljen vele. De Yuuri csak zavarba jött és tiltakozott.
Pichit nem értette a barátját. Ha ő szerelmes valakibe, mindent megtesz, hogy a közelébe férkőzzön. És ha adódik egy alkalom, akkor bevallja az érzéseit. Ellenben Yuuri egész nap Viktor közelében van, de  mégsem lép semmit. Pichit emlékszik arra, mennyire örült, mikor Viktor lépett Yuuri felé, amikor megcsókolta őt egy versenyen. És a japán barátja utána sem tett semmit. Pichit dühös volt egy kicsit Yuurira, amiért ennyire bátortalan. Viktort pedig sajnálta; biztosan azt hitte, hogy Yuuri nem érez iránta semmit. Pichit átérezte a fájdalmát, hisz sok reménytelen szerelme volt.

Ugyanakkor a thai fiú büszke volt a legjobb barátjára. Tökéletes pár, gondolta. Mindeketten nagyon boldogok a másikkal. Vajon lehetek a tanú? Yuuri biztosan nem mondana nemet. Az első és utolsó párja az életben, nagyon szerencsés. Áldom a sorsot, hogy így egymásra találtak.

Mert Pichit mindig is hitt a sorsban. Úgy érezte, az is a sors műve, hogy találkozott Yuurival. Egészen véletlenül lettek szobatársak Detroitban.

Pichit agyán mindezek egy másodperc töredéke allatt futottak át, mikor meglátta a gyűrűket. Azonnal kirúgta maga alól a széket, és az asztalra csapott.

- Gratulálok a házzasságotokhoz! - kiáltotta vigyorogva. Yuuri próbált mondani valamit, de ő nem hagyta.

- Emberek! A barátom megházasodott! - fordult oda az étterem vendégeihez. Mindenki tapsolt, valaki meglepődve, valaki mosolyogva. Pichit ragyogott a boldogságtól és a büszkeségtől. Azonban Yuuri tiltakozni kezdett. Pichit nem értette. A barátja valami olyasmit hadart, hogy köszönésképpen vette a gyűrűt. Minden olyan gyorsan történt. Aztán azon kapta magát, hogy mindannyian elindultak a szállodáik felé. Össze volt zavarodva. Most akkor mi van? Yuuriék most összeházasodnak, vagy sem? Pichit elköszönt a többiektől és a szállodája felé vette az irányt. Nem érdekelték Barcelona lenyűgöző fényei és karácsonyi hangulata, minél hamarabb a hotelhez akart jutni. Azonnal fel fogja hívni Yuurit és kikérdezi erről az egészről. Neki úgy is elmond mindent. Vagy mégsem? Pichitben kétségek ébredtek, hogy Yuuri elhallgat előtte valamit. Valami fontosat.

Amint a szállodájához ért, lerúgta az előszobában a cipőjét, kivette a zsebéből a telefont és kiült a teraszra. A temger hullámainak lágy hangja ütötte meg a fülét, de ez nem tudta lenyugtatni. Addig nem, amíg ki nem deríti az igazat.

- Halló, Pichit? - szólt bele Yuuri pár csörgés után.

- Yuuri, hol vagy most?

- A szálláson, a szobában. Viktor elment fürödni, én pedig lepihentem. - Szuper, akkor egyedül van, gondolta Pichit.

- Figyelj! Mi volt az az előbb? Az étteremben. - Hallatszódott, ahogy Yuuri hosszasan kifújja a levegőt.

- A házzassággal kapcsolatban csak viccelt. Te pedig félreértetted. A gyűrűket tényleg csak köszönetképpen vettem neki. Mert egész évben mellettem volt, és...

- A fenébe is Yuuri, ha tényleg csak ennyi lenne, nem remegne így a hangod! Mióta titkolózol előttem?! Mikor lettem olyan barát, akiben nem bízhatsz meg?! - vágott kiabálva közbe, mert nem bírta tovább magában tartani. Összeszorította az öklét. - Ha nem akarod elmondani, akkor lerakom. Bocs, hogy zavartalak. Nem akartam kiabálni. Szia.

- Ne! Sajnálom! Várj, elmagyarázom, csak ne haragudj.

- Nem haragszom. Szégyenlem magam, mert úgy tűnik, rossz barát vagyok.

- Dehogyis. Bocsáss meg, én vagyok az a kis beszari, aki nem meri kimondani az érzéseit. Félek elárulni bármit, ami az érzéseimmel kapcsolatos. De Viktor más. Ő nyíltam kimondja, hogy mit gondol rólam. Ahogy te is. Persze, tagadhatom az iránta érzett vonzalmamat, meg is teszem, de nem könnyít a dolgomon. Bár sokszor érzem úgy, hogy tudja. Mindennel tisztában van. Én is tudok róla sokmindent, de azt nem, hogy ő is úgy szeret-e engem, mint én őt. Bár úgy döntöttem, nem is foglalkozok ezzel a kérdéssel. Inkább élveztem a közelségét, az együtt töltött hónapokat. De itt van az év vége, és az utolsó verseny. Én visszavonulok, ő pedig gondolom visszatér a versenyzéshez. El fogunk válni és minden úgy lesz mint előtte, nem? Ezt még ma el akarom neki mondani. Félek a reakciójától is, de attól még jobban, hogy soha többet ne találkozzunk. És még azt se mondtam el neki, hogy szeretem. Én... én nem tudom, mit tegyek.

- Yuuri, nyugi. - Pichit egészen meglepődött. Azt gondolta, már legalább járnak. És azt sem tudta, hogy Yuuri ezen gyötri magát.

- Nem lesz semmi baj, ne félj. Vele töltöttél egy egész évet, biztos hogy nem fog csak úgy elhagyni. Szeret veled lenni. Szeret téged.

- Így gondolod?

- Biztos vagyok benne. Yuuri, tudod, hogy én soha nem tévedhetek!

- Miért nem?

- Mert Pichit vagyok! - mondta, mintha ez mindent megmagyarázna. - És mert én nem aggódok túl mindent. Mondd el neki, hogy vissza fogsz vonulni, ha így döntöttél. El fogja fogadni. És majd egyszer, amikor összegyűjtöd a bátorságod és lesz rá alkalmad, valld be neki az érzéseid. Tudod, az Erosszal - mosolygott a szó említésére, mert mindig nagyon büszke Yuuri ezen előadására. Mert ez a barátja új, még neki is ismeretlen oldala volt. És ezt az oldalát is Viktor hozta ki belőle.

- Értem, nagyon köszönöm! Önbizalmat adtál nekem, jobb barát nem is lehetnél!

- Ennek nagyon örülök. Tudod, hogy bármikor segítek, ha tudok.

- Akkor biztos nem haragszol? - kérdezte óvatosan Yuuri.

- Minek kéne? Imádlak, tudod. Szurkolok neked! Remélem lesmárol meg minden, csakhogy ő is észhez térítsen.

- Pichit! - kiáltott elpirulva, de barátja kuncogva letette a telefont. Yuuri nyelt egyet és bólintott. Elhatározta magát, hogy meg fogja csinálni, nem ilyed meg. Kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és Viktor lépett ki rajta már megtörülközve, egy köntösben. És persze mit sem sejtve az előző telefonhívásból.

- Ó, Viktor. Pont jókor, mondani szeretnék neked vamit.


A beszélgetés rosszabb volt, mint amire Yuuri számított. Mert arra nem gondoltak, hogy Viktor nem olyan típus, aki elfogadja az ilyen kijelentéseket. Végül úgy döntöttek, majd holnap a verseny után megbeszélnek mindent. Aznap este egyikőjük sem tudott aludni, hiába kellett volna kipihenten ébredniük másnap.

Társ egy életen át

Üdv! Mivel imádom a kutyákat, Makkachin is a szívem csücske volt az animében. Szóval írtam egy történetet az ő főszereplésével.
Jó olvasást hozzá! :)

Egyetlen élet hatalmas nagy ajándék lehet sok embernek is. De van, mikor már az földöntúli örököt okoz, ha egy valaki szeret és sosem hagyna el. A kutyák pont ilyen lények. Semmi másra nincs szükségük, csak egy gondoskodó gazdára, aki határtalanul szereti őket. Bár a gazda nem a legjobb kifejezés. A gazda olyan, aki birtokolja az az állatot. Inkább nevezném egy társnak.

Moszkvában, egy szűk kis utcában fájdalmas nyüszítés hallatszott. Majd mégegy, ami végül elhalt. Egy takaros kis ház szobájában nyolc új élett jött a világra. Az anyakutya büszkén nyalogatta szőrös kis kölykeit, amelyek lehunyt szemmel tapogatóztak élelem után. Nemsokára hét kutyus boldogan szopott. A nyolcadik úgy gondolta, elmegy világot látni, botladozva meg is kísérelte, mikor beléptek az ajtón. Hallotta a lépteket, és érzte, ahogy két erős férfikéz megragadta és felemelte. Nem tudott mást tenni, ő is csatlakozott a testvéreihez lakmátozni.

A nyolc kicsike gyorsan felcseperedett. Kinyílt a szemük, begöndörödött a szőrük. Elszakadtak anyjuktől, egyre elevenebbek lettek. Egyik nap kinyílt az ajtó és belépett rajta egy ismeretlen néni. Arcán tüneményes mosoly volt, ahogy fogta hatéves kislánya kezét. Odaléptek a kutyusok gazdájához és váltottak vele pár szót. Majd a kislány leguggolt és érdeklődve nézegette a kutyákat. Pillantása egy kis fehéren akadt, mikor felkiáltott:

- Őt szeretném! - Rámutatott, majd nevetve szaladt hozzá megsimogatni. A kutyus belesimult a kezébe, furcsa bizsergés járta át. Talán az érzés, mikor megtalálod a társadat egy életre. Boldogan csóválni kezdte a farkát. A kislány az ölébe vette, odafordult a nőhöz. Az anyja rámosolygott és váltott pár szót a mellette álló férfivel.
- Van nevük? - hallotta meg a kérdést a lány.
- Nem, még nincs. De biztos vagyok benne, hogy a lehető legszebb neve lesz, ha a gyermeke nevezi el.
A nő és a kislánya boldogan hagyták el a lakást. Az új családtagjukkal együtt.

Így történt másnap is, majd azután és azután. A kis nyolcadik mellől eltűnk a négy fekete és három fehér testvére. Megrázta bozontos világosbarna szőrét, amit az anyjától örökölt, és összegömböjödött az alvóhelyén. Egyedül érezte magát. Nem volt mellette senki. Az érzés átjárta, ürességet érzett, ami egyre jobban felemésztette. Őérte miért nem jött senki? Nyüszített, semmi értelme nem volt, de mégis jól esett neki. Addig sírt, míg el nem nyomta az álom.

Arra ébredt, hogy valaki odalépett mellé. A fülébe suttogott és két kezébe vette. Nem értette, hogy a ház tulajdonosa mit akar vele. A férfi előhúzott egy dobozkát és belehelyezte az állatot. Érezte, ahogy vitte, és egy sötét helyre tette be. Maga az ember is beült valahova elé, majd motorhangot hallott. A kocsi elindult alatta, és ment vele a kutyus is.  Nem tudta, hirtelen hová viszik. Az összes testvére új otthonba került. Az anyja már rég elpusztult, túl öreg volt már. Nem volt senkije. Úgy gondolta, nem is érdekli, hová viszik. Egy kutyának egyedül minden mindegy. Az élet is.

Az autó megállt egy nagy tér előtt. Az ajtaja kinyílt, a kutya tulajdonosa kilépett rajta és kinyitotta a csomagtartót. Kivette a dobozt, benne a kölyökkel, aki mintha elfogadta volna sorsát, mozdulatlanul ült és tekintete lefelé irányult. Akkor sem nézett fel, mikor a férfi letette a tér legszélére egy kis ház sarkába. Kinyitotta a doboz fedelét és úgy hagyta. Felállt és menni készült, de meggondolta magát. Még egyszer leguggolt a kutya mellé és végigsimított göndör bundáján. A kölyöknek megdobbant a szíve. Ez volt az első szeretetteljes gesztus, amit a gazdájától kapott. És úgy tűnik, az utolsó is. A férfinek eszébe jutott valami, belenyúlt a zsebébe, kivett egy cetlit és letette a kutya mellé. Majd felállt, beszállt a kocsiba és elhajtott ki tudja hova. Az állat felnézett a szó hallatán, amit utoljára mondott neki a mostmár volt gazdája.

- Sajnálom.



- Viktor Nikiforov, hogy érezte magát azon a versenyen, amit először nyert meg valaki ilyen fiatalon? - támadta le a fiút egy újabb riporter, amint kilépett a csarnokból.
- Nagyon jól éreztem magam, de elfáradtam. - vette elő álmosolyát és elköszönt a féfitől. Egyedül indult neki Moszkva utcáinak a szállása felé. Mekkora hazug vagyok, gondolta. Folyamatosan hazugságokat vágok oda a legkisebb bűntudat nélkül mindenkinek, akit le akarok rázni. De nincs más választásom. Elvégre, senkit nem érdeklek a rajongók és a riportereken kívül. Akkor hadd higgyék azt, hogy tökéletes vagyok. Ha az igazi énemet senki nem akarja megismerni, a híres énem mindenkinél jobb lesz és mindenki imádni fogja.

Hátravetette hosszú ezüstös haját, tincsei megcsillantak a lemenő nap fényében. Elmélkedés közben egy térre jutott, amely közepén állt, egy szökőkút mellett. Kezével belenyúlt a vízbe és az arcához emelte. A nedvesség felfrissítette. Felpillantott és indult tovább, mikor tekintete megakadt egy aprócska dobozon, ami ide-oda dülöngélt. Kíváncsian közelítette meg, mikor a doboz felborult, és egy kölyökkutya ugrott ki belőle, egyenesen a lába elé. A fiú leguggolt elé és érdeklődve viszgálgatta. A kutyus felnézett rá. Szemében üresség tátongott, egyedüllét, magány. Épp mint Viktoréban. És ez mindkettőjüknek azonnal feltűnt. Tudták, hogy a másik pont olyan, mint ő. És pont azért, mert még sosem találkoztak velük hasonlóval, tekintetük, és ezzel a lelkük összefolyt. Felismerték önmagukat egymásban. Viktor mosolyogva érintette meg a kutya fejét, aki egyenesen belesimult a tenyerébe. A következő pillanatban beleugrott a fiú ölébe, ezzel nevetve vette le a lábáról. A kutyus is vakkantott egyet.

Viktor felemelte újdonsült társát. Úgy érzete, a sors hozta össze őket, hogy pótolják egymás magányát. Mindig is imádta az állatokat, főleg a kutyákat. Sosem tudott egyet sem tartani, nem érzete magát annyira felelősségteljesnek, hogy ne felejtse el mondjuk sétáltatni vagy megetetni. De eldöntötte, hogy őt nem fogja cserbenhagyni. Elhatározta magát, hogy miután örökbe fogadja, sosem hagyják el egymást.

Háttal állt a lemenő napnak, hogy felvegye a dobozt is. A kezébe vette és felemelte, amikor kiesett belőle egy papírdarab. Meglepetten felvette és kihajtotta. Gyengéden simogatta a kutyust, miközben elolvasta a cetli tartalmát.

"Örülök, hogy rátaláltál erre a jószágra, remélem jó gondját viseled. Fajtiszta uszkár, a neve Makkachin. A volt gazdája vagyok, sajnos el kellett utaznom Amerikába, és nem tudtam magammal vinni vagy eladni. Remélem, olyan társak lesztek, akik egy életen át együtt maradnak. Köszönöm, hogy vele vagy."

Egy héttel késébb megjelent egy népszerű újságban egy cikk, miszerint a híres Viktor Nikiforovnak lett egy uszkárja. A tudósítás mellett egy kép volt, ahol a fiú boldogan öleli át az új társát. Arcán őszinte mosollyal.