A vizek városának fényei

Üdv! A Velencés fanfiction teljes változata. A történetnek végül az első fejezet címét adtam.

Yuurinak feltűnt, hogy Viktor nem csak a jeget szereti, hanem a vizet is. Örömmel ugrott bele bármelyik fürdőbe, melyet meglátogattak, bár egyértelműen Yuuriék onsenje volt a kedvence. A hátára feküdt, lábait kinyújtotta, kezeit széttárta tenyerét felfele tartva. Fejét hátrahajtotta, és lehunyta a szemét. Lebegett a vízen, mely simogatta az arcát és a haját. Összeolvadt vele, a része lett, mintha maga is csak a csillogó felszíne lett volna, kinek semmi gondja sincs a világon, minden tökéletes, hisz ő maga is tökéletes. Viktor így írta le a gondolatait egyszer Yuurinak, mikor kiléptek egy fürdő ajtaján. Így tette hibátlanná a víz a világot körülötte, nyugodtságot árasztva. Úgy hívta; Life and Love.

A víz pár pillanat alatt kitisztítja az életed és a szíved.

A tengerért mindketten odavoltak. Már hallgatni a hullámok csobogását és a sirályok hangját is egy zene volt, melyre koreográfiát lehetett volna írni, hogy aztán a jégen előidézzük a csodás dallamot, melynek nincs párja.
Belecsobbanni mindezen élvezetbe még jobb volt, mint csupán hallgatni. A tenger sós vize hűsítő és kellemes, mikor a habok közé ugrassz nem tudva, mi vár rád, csak azt, hogy annak a kezének a melegét érzed közben, akit szeretsz.

Amit a legeslegjobban szerettek, az a hajókázás volt. Bár Viktor rendszeresen panaszkodott, hogy néha ki se lehet mozdulni a forróságtól, egy hajóútra Yuurival bármikor szívesen elment. Fejére helyezte a kedvenc szalmakalapját, amit még párja vett neki, és egy szív alakú mosollyal már útra készen is volt. Imádta a haját borzoló szelet, ahogy haladt a hajóval együtt, mely habokat verve maga után fölényesen átvette a vízfelszín felett az uralmat. Yuuri azt mondta, azt az érzést kelti mindez benne, mint amikor a jégen siklik ugyanígy, szemét félig lehunyva és érezve azt, ahogy a jég messzire viszi a gondolatin túlra. Oda, ahol nem számít semmi más, csak az, amit szeretsz. Szerette ezt az érzést.

Viktor felvetette, hogy nyáron utazzanak el Olaszországba, és egy nap látogassanak el Velencébe is. Yuurinak nagyon tetszett az ötlet, Velence, a vizek városa. El is képzelte a romantikus gondolázást Viktorral, és álmodozva kezdett el pakolni, míg párja fel nem kapta egy váratlan pillanatban az ölébe, és Yuuri tiltakozásán nevetve kérdezte meg, hogy min gondolkodott ennyire. Az este egymást átölelve aludtak el, mellettük pedig két telepakolt bőrönd várta a reggeli indulást.

A repülőút hosszú volt, beszélgetéssel ütötték el az időt. Előttük egy olasz család ült, és Viktor lelkesen leszólította őket. Szerencsére a két szülő tudott angolul, így elbeszélgettek a család hazájáról. Állításuk szerint Olaszország nagyon sokszínű, de pár helyet mindenképp érdemes meglátogatni. Ebben benne volt természetesen Velence - ahogy az olaszok hívták, Venezia - is. Az anyanyelvükről is kérdeztek, mint kiderült dallamos és jól hangzó nyelv. Leszállás után úgy köszöntek el tőlük, hogy arrivederci, a kislányuk kezét a magasba emelve vigyorogva integetett, a szülei pedig mosolyogva megjegyezték, hogy milyen aranyos kis fiatal pár. Mert persze Viktor nem tartotta előttük sem titokban a kapcsolatukat.  Büszke volt, ha Yuuri mellette volt, és határtalanul boldog.

A szállás a tengerparton volt, takaros kis világosbarna apartman, kettejüknek pont megfelelő. Mikor Yuuri belépett, enyhe virágillat csapta meg, mely kellemes volt és hangulatos. Két kisebb szoba nyílt a konyhából és az ebédlőből, a fürdő pedig az előszoba mellett volt. Yuuri benézett mindegyikbe, majd kiment Viktorhoz, aki a meleg ellen védekezve egy esernyőt tartott a feje fölött, miközben a bőröndjét húzta, amely nagyobb volt a kelleténél, ugyanis az orosz mindent bepakolt, amit csak talált. Mikor Yuuri rákérdezett, minek ennyi cucc, mikor csak pár napra mennek, annyit válaszolt, hogy sosem lehet tudni, mire lesz szükségük. Párja csak mosolygott. Általában ő aggódik túl mindent, de ilyenkor Viktor válik az elővigyázatosabbá. A Hasetsuba is milliónyi dobozzal állított be, melyek alig fértek el a szobájában.

- Viktor, az a helyzet, hogy két szoba van, és mindkettőben egy-egy egyszemélyes ágy - jelentette ki komoly fejjel, mire a másik elsápadt, és eldöntötte, hogy nem érdekli, akkor a földön alszik Yuuri ágya mellett. A japánból kitört a nevetés, ami miatt kapott egy nagyon édes sértődött pofát, melyet muszáj volt kiengesztelnie. Egy puszit nyomott a szájára, és megnyugtatta, hogy az egyik ágy kihúzhatós. Így azon szenderedtek el mindketten, várva a holnapi utat, mely mindkettőjük álmában csodálatosan festett.


A reggeli nap sugarai beszűrődtek az ablakon, csiklandozva Yuuri arcát, aki résnyire nyitotta a szemét. Ébrenlét kúszott az álma fölé, és lassan megmozgatta a kezét, mellyel a mellette fekvő Viktort karolta át. Elmosolyodott, mert megérezte a másik lábát a sajátjain; Viktor álmában folyamatosan mocorgott, volt mikor kis híján letolta Yuurit az ágyról az akarata ellenére. Most viszont pont úgy helyezkedett, hogy még jobban hozzábújjon. A japán fiú közelebb hajolt hozzá és gyengéden megcsókolta. Majd újra és újra puhán összeérintette az ajkaikat. Az egyiknél hirtelen érezte, hogy Viktor elmélyíti a csókjukat, és beletúr a szénfekete fürtjeibe.

- Jó reggelt, Édes! - vigyorgott, és égszín szemei izgatottan csillogtak a tudat miatt, hogy ma a szerelmével fogja eltölteni a napot a fény és a vizek lenyűgöző városában.

Nekiláttak készülődni, Viktor két sötétkék esernyőt fogott rögtön a kezébe, hogy majd tudjanak védekezni a meleg ellen - de persze a naptejet otthon felejtette, pedig neki főleg jót tett volna a hófehér bőrére - , majd egy fényképezőgépet akasztott a nyakába, mondván, hogy kipróbálja a fotózás művészetét. Yuuri pénzt rakott el, vizet meg térképet, és érdeklődve nézett Viktorra, hogy minden megvan-e. Vidáman magához húzta, átkarolta és lenyomta a kilincset.

- Persze, már csak te kellesz.

Elsétáltak a kikötőbe és kikérték a jegyeket Velence azon részébe, ahol a Szent Márk tér található. Yuuri azt a helyet ajánlotta Viktornak, ha fényképezni szeretne, hisz az a hely a világörökség része, és emellett elképesztően csodás. Az orosz szeme csak úgy csillogott, és Yuuri nem győzött mosolyogni, hogy szerelme szemében a fény sokkal gyönyörűbb, mint a tenger habjain játszó fénylő napsugarak.

Megérkezett a hajó, mely nem volt se túl nagy, se túl kicsi, épp megfelelő egy körülbelül tíz perces útra az Adriai-tenger hullámain. Rengeteg ember szállt fel különböző országokból, a japánoktól kezdve a magyarokig. Az egyik ázsiai lány felismerte Yuurit, és húgával körberajongták kifejezve, hogy mennyire oda vannak a korcsolyájáért. Viktor büszkén karolta át szerelmét, aki a túlzott imádattól kissé zavartan aláírt egy-egy papírt nekik.

Hamarosan rá kellett jönniük, hogy Velence nem csak a vizek és a fény városa, hanem a turistáké is.

A hajó fedélzetéről már messziről látni lehetett a város körvonalait, ahogy különböző tornyok és kupolák emelkednek ki a szigeteken a házak fölé, melyek ugyanolyan előkelően álltak, mint a legnagyobb felhőkarcolók. Közelebb érve lehetett látni, ahogy a kikötő telis tele van hajókkal, vitorlásokkal, motorcsónakokkal és hosszú, fekete aranyszegélyű gondolákkal, melyek táncot jártak az őket dobáló habokban. Lenyűgöző látvány volt. Az emberek csak úgy özönlöttek mindenfelé, kalapban, napszemüvegben vagy esernyővel a kezükben. Az utcákat hidak kötötték össze, a hidakat pedig utak. Szépen felváltva, minden tökéletesen a helyén volt, mint egy festő által megálmodott kép. A hidak homorúan íveltek minden egyes lagúna felett, melyek bevezettek mélyen a városba, titokzatosan elkanyarodva ezer meg ezer irányba, és csak az itt lakók tudhatták, hova vezetnek a vörösfenyőcölöpökre és mészkőre épült házak közt. A lebegő helység páratlan szépsége terült Viktor és Yuuri szeme elé, akik egymás kezét fogva, hogy el ne vesszenek a tömegben, csak ámuldoztak a parton sétálva. A hidakon áthaladva a gondolásokat lehetett látni, akik több méteres faevezőjükkel kormányozták a hosszú, keskeny vízi járművet. Mindegyikük fehér-fekete csíkos pólót viselt, miközben tehetségesen evezett a keskeny vízzel teli utcában, utasain pedig látszott, hogy rettentően élvezik a nem hétköznapi utat.

Egy lagúnán legalább tíz ilyen gondola haladt szépen sorban, bemutatva, hogy a vizek városa mennyire méltó elnevezés Adria királynőjének.

Yuuriék egy sikátor felé vették az irányt, ugyanis a napon még esernyővel is alig lehetett meglenni. A párás levegő forró volt, ráadásul rá kellett jönniük, hogy nem hoztak naptejet.

A vékony kis utcába érve elképesztő hűvösség csapta meg őket, mintha csak klímát szereltek volna be oda. Frissítő volt és kellemes. Mindkét oldalon üzletek és éttermek sokaságai sorakoztak. Egyre beljebb haladtak, a hidak, a kis terek és az utcák felváltották egymást. Yuuri lelkesen ecsetelte, mennyire tetszik neki a hely, és hogy szívesen ellakna itt, ha nem lenne annyi ember mindenhol. A Hasetsu Velencéhez képest sokkal nyugodtabb és csendesebb. Viktor ezernyi fényképet készített, a hidak és a víz mellé állította a párját hogy pózoljon neki, hogy aztán nevetve behúzza őt is a képbe.

Egy óra körül mindketten megéheztek és beültek egy barátságos étterembe, ahol olasz ételeket rendeltek. Yuuri odavolt a tésztákért, amit kaptak, és bár Viktor szintúgy, azért az ebéd után megjegyezte, hogy a katsudont nem múlta felül, azt szereti a legjobban, majd magához húzta Yuurit és megcsókolta. A japán elpirulva viszonozta a gesztust.

Egyszer csak megszűntek a szűk utcák és a lagúnák. Egy hatalmas tér tárult a szemük elé hirtelen, hogy először fel se fogták, hova érkeztek. Yuuri előkapta a térképet.

- Ez a Piazza San Marco. Vagyis a Szent Márk tér. Milyen szerencse, hogy így idetaláltu... - Maga mellé pillantva csak Viktor hűlt helyét találta. Összehajtotta a térképet és szétnézett.

- Viktor? - szólította, de nem volt sehol. Elkeveredett a tömegben, és Yuuri hiába pásztázta szemével a teret, nem fedezte fel az ezüst hajkoronával társuló arcát. A zsebébe nyúlt, kihalászta belőle a mobilját és megcsörgette Viktort, akit sehol sem látott akkor sem, ha ide-oda mászkált az emberek közt őt keresve. A párja nem vette fel.

- Ne mondd, hogy otthon hagyta a telefonját! - suttogta aggodalmasan. A tér legközepén állt, ahonnan belátott minden lenyűgöző építményt, de jelen pillanatban egyáltalán nem érdekelte. Elképzelte, hogy a szerelme örökre eltűnik, és egyedül kell leélnie az életét egy Viktor nélküli világban. Yuuri nem akart ilyen világot. Yuurinak Viktor volt a világ. Elindult a tér egyik oldala felé, tovább keresve őt, mikor egyszer csak a szemben lévő étterem előtt egy zenekar kezdett el játszani. Kezükben hegedűk voltak, az egyiknél egy nagybőgő. A dal nem volt kifejezetten olaszos hangzású, és ismerős is volt Yuurinak. Mikor odapillantott, majd' leesett az álla a csodálkozásról. Viktor győzelemittas fejjel állt a zenekar legszélén, kezében egy ugyanolyan hegedűvel, mint a tagok hangszerei. Keze gyorsan, ritmusosan járt, s közben Yuurit figyelte. Yuurit, aki kikerekedett szemekkel ámulva figyelte őt, nem értve semmit. A zene vígan szállt a magasba, akárcsak egy galamb, mely megtalálta a szabadságot nyújtó eget.

A dalnak vége lett, az emberek lelkesen tapsolták meg őket. Viktor átnyújtotta a nagybőgősnek a hegedűjét és megköszönte, hogy játszhatott velük. A férfi rámosolygott.

- Nagyon szívesen.

- Viktor, mi volt ez? - kérdezte Yuuri, miután a nyakába ugrott, és elmondta, hogy mennyire aggódott érte.

- Sajnálom, Yuuri. Valahogy elkeveredtem a tömegben, miközben az épületeket akartam lefotózni. Kétségbeesetten kezdtelek el keresni, de nem találtalak meg. Aztán mikor elhaladtam az étterem mellett utánad kutatva, megszólítottak, hogy tudok-e hegedűn játszani. Épp vissza akartam őket utasítani, mikor megláttalak téged felém tartva, így rábólintottam. Nagyon régen hegedűltem, és azt hiszem, jobban is megy, mint a fotózás!

- Sose mondtad, hogy tudsz játszani.

- Nem olyan fontos. Tizenéves koromban tanultam meg, felfedeztem apám volt hegedűjét és azzal próbálkoztam.

- Nem tudtam...

- Úgy tűnik, még az első számú rajongóm se szerzett erről tudomást - kacsintott rá. - Képzeld, a zenekar tagjai hihetetlenül profik, egy ismert dalt kezdtem el játszani, és rögtön alkalmazkodtak hozzám! Lenyűgöző!

- Igen... Lenyűgöző vagy - mondta Yuuri, és Viktor elé lépett. Megfogta mindkét kezét és elmosolyodott. - Annyira hihetetlen vagy! Már megint nagyon megleptél. Szeretlek. - Barna szemeibe melegség költözött, ahogy kimondta ezen szavakat. A háta mögött a Szent Márk-templom magaslott csodálatosan és előkelően, de Viktor szeme csakis Yuurira összpontosult. Háta mögül felreppent egy csoport galamb, szárnycsapásukkal megsuhogtatva Yuuri fekete tincseit. A karjaiba zárta és csókot nyomott az ajkaira.

- Mondok jobb bókot: Velence gyönyörű hely, de te százszor gyönyörűbb vagy! És én is szeretlek. - Majd újra megcsókolta.

A nap készülődött lemenni, de az Adria hullámai által mosott város partjain még mindig özönlöttek a turisták.

- Figyelem, az utolsó előtti járat öt perc múlva elindul! A következő hajó egy óra múlva érkezik! - szólt egy hang a partról, páran siettették a lépéseiket. Nemsokára a jármű habokat verve elindult, elbúcsúzva a város kiemelkedő épületeitől és a köztük rejlő utcáktól. Viktor és Yuuri a hajó után néztek. Körülöttük galambok totyogtak ráérősen, ahogy egymásba simult kezekkel némán búcsúztatták a vizi járművet.

- Nem kellett volna nekünk is felszállnunk? - kérdezte Yuuri, de Viktor a mutatóujját a szájára szegezte.

- Még ráérünk. Na meg szeretnék kipróbálni valamit. - Egy lagúnával övezett utcába fordultak be a partról, és Yuuri szeme csillogni kezdett. Viktor mosolygott rajta és megálltak egy fekete-fehér pólós férfi mellett, aki a világosbarna vászonkalapja alól tekintett rájuk. A mellette lévő hosszú, kenu alakú szénfekete jármű lágyan ringatózott, kötéllel kikötve a betonútra.

A gondola és a gondolás csak őket várták.

Kifizették az utat, és beléptek a fedélzetre. A férfi rájuk mosolygott, és segített a beszállásban. Az alkarukat fogva átsegítette őket a gondolába, majd ő maga könnyedén szökkenve a helyére, megfogta a hosszú faevezőjét készen az indulásra. Yuuriék elhelyezkedtek, leültek a bársonnyal borított díszes ülésre és átkarolták egymást. Az evező maga mögé utasítva a vizet könnyedén elindította őket. A gondola, mint víznek királynője előkelően siklott a sikátorokon keresztül. Viktor a fényképezőgéppel lencsevégre kapta a lenyűgöző látványt, ahogy a hihetetlenül keskeny lagúnákon haladnak. Néhol a gondola szélét csak pár centi választotta el a víz övezte épületektől. A gondolás tehetségesen kormányzott, lábával a falnak támaszkodva lökte magukat a jó irányba. Előttük is haladt egy jármű, mely egyenesen siklott tovább, míg ők jobbra kanyarodtak egy híd felé. A kormányzó lehajolt, miközben áthaladtak alatta, és Yuuri felnézve megállapította, hogy ha kinyújtaná a kezét, el tudná érni az alját. Viktor gyorsan meg is tette, de elkésett, és csak a levegőt tudta végigsimítani. Párja nevetett, és kézfejét a víz hűsítő élvezetébe ejtette. Lassan haladtak tovább, csendesen beszélgettek. A házak falain kagylók telepedtek meg, szürke kis állatok, milyeneket még sosem láttak. Viktor lefényképezte őket is.

A gondolás fütyülni kezdett. Egy dallamot, egy jól ismert dallamot. Viktor felismerte, és ezt el is mondta neki, de a férfi nem tudott angolul. Nem érdekelte, csak énekelni kezdte, hagyva, hogy hangja elszálljon a magasba.

Sikátorok. A zöld vizű lagúnák. 
Viráglángokkal ékes ablakok. 
A Gondtalanság ült a gondolákon. 
Tündérszemekben szépség ragyogott.

A férfi vele fütyülte a dalt. Yuuri ámulva hallgatta őket, és megállapította, hogy Viktor nem csak hegedűlni, hanem énekelni is tud. Áthaladtak egy másik híd alatt, és a dalnak vége lett. Kiértek a nyílt tengerre.

A látvány ami fogadta őket, még az eddigieknél is gyönyörűbb volt. Lélegzetelállító. A hullámok hirtelen dobálni kezdték őket, figyelmeztetve, hogy a nyílt tengeren már a víz az úr. Egy vitorlás úszott el a part előtt, élvezve a szelet, ahogy belekapott a vitorlájába. A hab beborította a felszínt, mely csak úgy csillogott a napsugaraktól, és szebben fénylett, mint sötét éjszaka az égen nyugszó csillagok. A távolban kupolák és tornyok magasodtak a tenger fölé, mint fenyegető, ám csodás óriások.

- Amazing! - kiáltotta Viktor és Yuuri is kénytelen volt elfojtani egy wow kifejezést, amely összefoglalta a fejében megfogalmazódott összes jelenlegi gondolatát. Az egész elképesztő volt.

- Gondolázz gondtalanul, mi? - mosolygott.

Mikor a nyílt tengerről befordultak egy híd alatt egy újabb lagúnába, az utazásuk véget ért. Minden jó, hajó a vége. Vagy még jobb esetben, ha gondola. Viktor és Yuuri boldogan megköszönték a gondolásnak a szolgáltatását, aki leemelte a kalapját és udvariasan fejet hajtott. Kétség kívül csodálatos út volt, melyet sosem fognak elfelejteni. Yuuri elvörösödve jelentette ki, hogy szerinte nagyon romantikus is volt, és párja egy csókkal nyugtázta, hogy teljes mértékben egyetért vele.

Volt még fél órájuk a hajó indulásáig. Viktor megállt egy üzlet mellett, ahol turistáknak árultak szuveníreket, és be is ment, mondván, hogy vesz Yuurinak valamit. A japán először csak tiltakozott, hogy ugyan minek, de Viktor hajthatatlan volt, így szeretetteljesen mosolyogva belement. Yuuri addig a kirakatokat nézegette, mí párja megvette a kiválasztott ajándékot. Tíz perc múlva elégedetten nyújtotta át neki.

- Remélem tetszik. - Kezében egy apró hógömb lapult. Oldala gyönyörűen és aprólékosan ki volt festve, faragva. Három gondola úszott a vízen, háttérben hol az olasz jelképekkel, hol a Szent Márk-templommal. Az arany szegélyű járművek között a hullámok magasan felcsaptak, elválasztva egyiket a másiktól. A gömb belsejében pedig a Sóhajok hídja ívelt a festett víz felett. A legalján fehérre festve a Venezia felirat állt. Az egész együtt gyönyörűen mutatott, és Yuuri ámulva vette el, majd rögtön megölelte Viktort.

- Csodás. Nagyon köszönöm!


A lemenő nap sugarai már narancssárgán ölelték át az égboltot, mely a fény körül rózsaszínen pompázott. Yuuriék egy domb tetejére másztak fel, leülve a puha fűbe egymásnak dőltek, élvezve a látványt és a hűs szellőt. A dombról látni lehetett a Campanile harangtorony csúcsát, mely kitörve a többi épület közül, büszkén magaslott a felhők felé remélve, hogy egyszer elérheti a csillagokkal tarkított eget. A nap elbújt a torony mögé, mintha szégyenében lesütötte volna a szemét, hogy e város szebb, mint a fénylő sugarai.

- Viktor, köszönöm, hogy itt lehetek veled - suttogta Yuuri. Az orosz lepillantott rá.

- Nem kell megköszönnöd.

- De igen. Mert ha te nem lennél, sosem jutottam volna el ide, és ha te nem lennél, sosem lennék ilyen boldog. - Felnézett Viktorra, aki rózsaszín pírral az arcán melegen rámosolygott. Kezüket összekulcsolták, gyűrűik egymásnak koccantak, ahogy ujjaikat egybefűzték.

- Olyan ez, mint egy nászút - mondta Viktor, mire Yuuri fülig pirult. Lassan összeérintették az ajkaikat. A csók után lassan váltak el, homlokukat egymásnak döntve vesztek el a másik szemeiben.

Yuuri hirtelen felpattant, és megragadva Viktor kezét felhúzta a földről.

- Lekéssük a hajót! - kiáltotta aggódva. Viktort maga után húzva futni kezdett a lejtőn, aki először meglepetten, aztán nevetve rohant utána. Átfutottak az utcákon, odaintettek a gondolásnak, aki éppen egy szivart meggyújtva köszönt nekik. Kiértek a partra, és megpillantották a hamarosan induló hajót.

- Siessünk, mert itthagy minket, és az éjszakát a szabad ég alatt kell eltöltenünk! - Megálltak a jármű előtt, odaadták a jegyeket és felléptek a fedélzetre. Amint felszálltak, a hajó elindult alattuk, és hullámokat verve vett búcsút Velencétől.

Viktor és Yuuri lihegve ültek le, még mindig egymás kezét fogva. Éppen hogy elérték az utolsó járatot. Kipirulva nézték az épületek távolodó körvonalait, és boldogan vettek búcsút a vizek városának fényeitől, melynek emlékeit kincsként fogják őrizni.