Gondolázás gondtalanul

Sziasztok! Elkészült a Velencés fanfiction utolsó része. A kis dalocskáról csak annyit, hogy a neten kerestem Velencéről verseket, és megtaláltam ezt a versszakot, ami megihlette a címet is.
Jó olvasást hozzá! :)

A nap készülődött lemenni, de az Adria hullámai által mosott város partjain még mindig özönlöttek a turisták.

- Figyelem, az utolsó előtti járat öt perc múlva elindul! A következő hajó egy óra múlva érkezik! - szólt egy hang a partról, páran siettették a lépéseiket. Nemsokára a jármű habokat verve elindult, elbúcsúzva a város kiemelkedő épületeitől és a köztük rejlő utcáktól. Viktor és Yuuri a hajó után néztek. Körülöttük galambok totyogtak ráérősen, ahogy egymásba simult kezekkel némán búcsúztatták a vizi járművet.

- Nem kellett volna nekünk is felszállnunk? - kérdezte Yuuri, de Viktor a mutatóujját a szájára szegezte.

- Még ráérünk. Na meg szeretnék kipróbálni valamit. - Egy lagúnával övezett utcába fordultak be a partról, és Yuuri szeme csillogni kezdett. Viktor mosolygott rajta és megálltak egy fekete-fehér pólós férfi mellett, aki a világosbarna vászonkalapja alól tekintett rájuk. A mellette lévő hosszú, kenu alakú szénfekete jármű lágyan ringatózott, kötéllel kikötve a betonútra.

A gondola és a gondolás csak őket várták.

Kifizették az utat, és beléptek a fedélzetre. A férfi rájuk mosolygott, és segített a beszállásban. Az alkarukat fogva átsegítette őket a gondolába, majd ő maga könnyedén szökkenve a helyére, megfogta a hosszú faevezőjét készen az indulásra. Yuuriék elhelyezkedtek, leültek a bársonnyal borított díszes ülésre és átkarolták egymást. Az evező maga mögé utasítva a vizet könnyedén elindította őket. A gondola, mint víznek királynője előkelően siklott a sikátorokon keresztül. Viktor a fényképezőgéppel lencsevégre kapta a lenyűgöző látványt, ahogy a hihetetlenül keskeny lagúnákon haladnak. Néhol a gondola szélét csak pár centi választotta el a víz övezte épületektől. A gondolás tehetségesen kormányzott, lábával a falnak támaszkodva lökte magukat a jó irányba. Előttük is haladt egy jármű, mely egyenesen siklott tovább, míg ők jobbra kanyarodtak egy híd felé. A kormányzó lehajolt, miközben áthaladtak alatta, és Yuuri felnézve megállapította, hogy ha kinyújtaná a kezét, el tudná érni az alját. Viktor gyorsan meg is tette, de elkésett, és csak a levegőt tudta végigsimítani. Párja nevetett, és kézfejét a víz hűsítő élvezetébe ejtette. Lassan haladtak tovább, csendesen beszélgettek. A házak falain kagylók telepedtek meg, szürke kis állatok, milyeneket még sosem láttak. Viktor lefényképezte őket is.

A gondolás fütyülni kezdett. Egy dallamot, egy jól ismert dallamot. Viktor felismerte, és ezt el is mondta neki, de a férfi nem tudott angolul. Nem érdekelte, csak énekelni kezdte, hagyva, hogy hangja elszálljon a magasba.

Sikátorok. A zöld vizű lagúnák. 
Viráglángokkal ékes ablakok. 
A Gondtalanság ült a gondolákon. 
Tündérszemekben szépség ragyogott.

A férfi vele fütyülte a dalt. Yuuri ámulva hallgatta őket, és megállapította, hogy Viktor nem csak hegedűlni, hanem énekelni is tud. Áthaladtak egy másik híd alatt, és a dalnak vége lett. Kiértek a nyílt tengerre.

A látvány ami fogadta őket, még az eddigieknél is gyönyörűbb volt. Lélegzetelállító. A hullámok hirtelen dobálni kezdték őket, figyelmeztetve, hogy a nyílt tengeren már a víz az úr. Egy vitorlás úszott el a part előtt, élvezve a szelet, ahogy belekapott a vitorlájába. A hab beborította a felszínt, mely csak úgy csillogott a napsugaraktól, és szebben fénylett, mint sötét éjszaka az égen nyugszó csillagok. A távolban kupolák és tornyok magasodtak a tenger fölé, mint fenyegető, ám csodás óriások.

- Amazing! - kiáltotta Viktor és Yuuri is kénytelen volt elfojtani egy wow kifejezést, amely összefoglalta a fejében megfogalmazódott összes jelenlegi gondolatát. Az egész elképesztő volt.

- Gondolázz gondtalanul, mi? - mosolygott.

Mikor a nyílt tengerről befordultak egy híd alatt egy újabb lagúnába, az utazásuk véget ért. Minden jó, hajó a vége. Vagy még jobb esetben, ha gondola. Viktor és Yuuri boldogan megköszönték a gondolásnak a szolgáltatását, aki leemelte a kalapját és udvariasan fejet hajtott. Kétség kívül csodálatos út volt, melyet sosem fognak elfelejteni. Yuuri elvörösödve jelentette ki, hogy szerinte nagyon romantikus is volt, és párja egy csókkal nyugtázta, hogy teljes mértékben egyetért vele.


Volt még fél órájuk a hajó indulásáig. Viktor megállt egy üzlet mellett, ahol turistáknak árultak szuveníreket, és be is ment, mondván, hogy vesz Yuurinak valamit. A japán először csak tiltakozott, hogy ugyan minek, de Viktor hajthatatlan volt, így szeretetteljesen mosolyogva belement. Yuuri addig a kirakatokat nézegette, mí párja megvette a kiválasztott ajándékot. Tíz perc múlva elégedetten nyújtotta át neki.

- Remélem tetszik. - Kezében egy apró hógömb lapult. Oldala gyönyörűen és aprólékosan ki volt festve, faragva. Három gondola úszott a vízen, háttérben hol az olasz jelképekkel, hol a Szent Márk-templommal. Az arany szegélyű járművek között a hullámok magasan felcsaptak, elválasztva egyiket a másiktól. A gömb belsejében pedig a Sóhajok hídja ívelt a festett víz felett. A legalján fehérre festve a Venezia felirat állt. Az egész együtt gyönyörűen mutatott, és Yuuri ámulva vette el, majd rögtön megölelte Viktort.

- Csodás. Nagyon köszönöm!


A lemenő nap sugarai már narancssárgán ölelték át az égboltot, mely a fény körül rózsaszínen pompázott. Yuuriék egy domb tetejére másztak fel, leülve a puha fűbe egymásnak dőltek, élvezve a látványt és a hűs szellőt. A dombról látni lehetett a Campanile harangtorony csúcsát, mely kitörve a többi épület közül, büszkén magaslott a felhők felé remélve, hogy egyszer elérheti a csillagokkal tarkított eget. A nap elbújt a torony mögé, mintha szégyenében lesütötte volna a szemét, hogy e város szebb, mint a fénylő sugarai.

- Viktor, köszönöm, hogy itt lehetek veled - suttogta Yuuri. Az orosz lepillantott rá.

- Nem kell megköszönnöd.

- De igen. Mert ha te nem lennél, sosem jutottam volna el ide, és ha te nem lennél, sosem lennék ilyen boldog. - Felnézett Viktorra, aki rózsaszín pírral az arcán melegen rámosolygott. Kezüket összekulcsolták, gyűrűik egymásnak koccantak, ahogy ujjaikat egybefűzték.

- Olyan ez, mint egy nászút - mondta Viktor, mire Yuuri fülig pirult. Lassan összeérintették az ajkaikat. A csók után lassan váltak el, homlokukat egymásnak döntve vesztek el a másik szemeiben.

Yuuri hirtelen felpattant, és megragadva Viktor kezét felhúzta a földről.

- Lekéssük a hajót! - kiáltotta aggódva. Viktort maga után húzva futni kezdett a lejtőn, aki először meglepetten, aztán nevetve rohant utána. Átfutottak az utcákon, odaintettek a gondolásnak, aki éppen egy szivart meggyújtva köszönt nekik. Kiértek a partra, és megpillantották a hamarosan induló hajót.

- Siessünk, mert itthagy minket, és az éjszakát a szabad ég alatt kell eltöltenünk! - Megálltak a jármű előtt, odaadták a jegyeket és felléptek a fedélzetre. Amint felszálltak, a hajó elindult alattuk, és hullámokat verve vett búcsút Velencétől.

Viktor és Yuuri lihegve ültek le, még mindig egymás kezét fogva. Éppen hogy elérték az utolsó járatot. Kipirulva nézték az épületek távolodó körvonalait, és boldogan vettek búcsút a vizek városának fényeitől, melynek emlékeit kincsként fogják őrizni.