Üdv! Meghoztam a Velencés történet következő részét. És hihetetlen, de addig írtam és írtam, annyira elhúzódott a sztori, hogy lesz következő része is. Megérkezünk Veneziába és Viktornak sikerül ismét meglepnie Yuurit. :)
Jó olvasást!
A reggeli nap sugarai beszűrődtek az ablakon, csiklandozva Yuuri arcát, aki résnyire nyitotta a szemét. Ébrenlét kúszott az álma fölé, és lassan megmozgatta a kezét, mellyel a mellette fekvő Viktort karolta át. Elmosolyodott, mert megérezte a másik lábát a sajátjain; Viktor álmában folyamatosan mocorgott, volt mikor kis híján letolta Yuurit az ágyról az akarata ellenére. Most viszont pont úgy helyezkedett, hogy még jobban hozzábújjon. A japán fiú közelebb hajolt hozzá és gyengéden megcsókolta. Majd újra és újra puhán összeérintette az ajkaikat. Az egyiknél hirtelen érezte, hogy Viktor elmélyíti a csókjukat, és beletúr a szénfekete fürtjeibe.
- Jó reggelt, Édes! - vigyorgott, és égszín szemei izgatottan csillogtak a tudat miatt, hogy ma a szerelmével fogja eltölteni a napot a fény és a vizek lenyűgöző városában.
Nekiláttak készülődni, Viktor két sötétkék esernyőt fogott rögtön a kezébe, hogy majd tudjanak védekezni a meleg ellen - de persze a naptejet otthon felejtette, pedig neki főleg jót tett volna a hófehér bőrére - , majd egy fényképezőgépet akasztott a nyakába, mondván, hogy kipróbálja a fotózás művészetét. Yuuri pénzt rakott el, vizet meg térképet, és érdeklődve nézett Viktorra, hogy minden megvan-e. Vidáman magához húzta, átkarolta és lenyomta a kilincset.
- Persze, már csak te kellesz.
Elsétáltak a kikötőbe és kikérték a jegyeket Velence azon részébe, ahol a Szent Márk tér található. Yuuri azt a helyet ajánlotta Viktornak, ha fényképezni szeretne, hisz az a hely a világörökség része, és emellett elképesztően csodás. Az orosz szeme csak úgy csillogott, és Yuuri nem győzött mosolyogni, hogy szerelme szemében a fény sokkal gyönyörűbb, mint a tenger habjain játszó fénylő napsugarak.
Megérkezett a hajó, mely nem volt se túl nagy, se túl kicsi, épp megfelelő egy körülbelül tíz perces útra az Adriai-tenger hullámain. Rengeteg ember szállt fel különböző országokból, a japánoktól kezdve a magyarokig. Az egyik ázsiai lány felismerte Yuurit, és húgával körberajongták kifejezve, hogy mennyire oda vannak a korcsolyájáért. Viktor büszkén karolta át szerelmét, aki a túlzott imádattól kissé zavartan aláírt egy-egy papírt nekik.
Hamarosan rá kellett jönniük, hogy Velence nem csak a vizek és a fény városa, hanem a turistáké is.
A hajó fedélzetéről már messziről látni lehetett a város körvonalait, ahogy különböző tornyok és kupolák emelkednek ki a szigeteken a házak fölé, melyek ugyanolyan előkelően álltak, mint a legnagyobb felhőkarcolók. Közelebb érve lehetett látni, ahogy a kikötő telis tele van hajókkal, vitorlásokkal, motorcsónakokkal és hosszú, fekete aranyszegélyű gondolákkal, melyek táncot jártak az őket dobáló habokban. Lenyűgöző látvány volt. Az emberek csak úgy özönlöttek mindenfelé, kalapban, napszemüvegben vagy esernyővel a kezükben. Az utcákat hidak kötötték össze, a hidakat pedig utak. Szépen felváltva, minden tökéletesen a helyén volt, mint egy festő által megálmodott kép. A hidak homorúan íveltek minden egyes lagúna felett, melyek bevezettek mélyen a városba, titokzatosan elkanyarodva ezer meg ezer irányba, és csak az itt lakók tudhatták, hova vezetnek a vörösfenyőcölöpökre és mészkőre épült házak közt. A lebegő helység páratlan szépsége terült Viktor és Yuuri szeme elé, akik egymás kezét fogva, hogy el ne vesszenek a tömegben, csak ámuldoztak a parton sétálva. A hidakon áthaladva a gondolásokat lehetett látni, akik több méteres faevezőjükkel kormányozták a hosszú, keskeny vizi járművet. Mindegyikük fehér-fekete csíkos pólót viselt, miközben tehetségesen evezett a keskeny vízzel teli utcában, utasain pedig látszott, hogy rettentően élvezik a nem hétköznapi utat.
Egy lagúnán legalább tíz ilyen gondola haladt szépen sorban, bemutatva, hogy a vizek városa mennyire méltó elnevezés Adria királynőjének.
Yuuriék egy sikátor felé vették az irányt, ugyanis a napon még esernyővel is alig lehetett meglenni. A párás levegő forró volt, ráadásul rá kellett jönniük, hogy nem hoztak naptejet.
A vékony kis utcába érve elképesztő hűvösség csapta meg őket, mintha csak klímát szereltek volna be oda. Frissítő volt és kellemes. Mindkét oldalon üzletek és éttermek sokaságai sorakoztak. Egyre beljebb haladtak, a hidak, a kis terek és az utcák felváltották egymást. Yuuri lelkesen ecsetelte, mennyire tetszik neki a hely, és hogy szívesen ellakna itt, ha nem lenne annyi ember mindenhol. A Hasetsu Velencéhez képest sokkal nyugodtabb és csendesebb. Viktor ezernyi fényképet készített, a hidak és a víz mellé állította a párját hogy pózoljon neki, hogy aztán nevetve behúzza őt is a képbe.
Egy óra körül mindketten megéheztek és beültek egy barátságos étterembe, ahol olasz ételeket rendeltek. Yuuri odavolt a tésztákért, amit kaptak, és bár Viktor szintúgy, azért az ebéd után megjegyezte, hogy a katsudont nem múlta felül, azt szereti a legjobban, majd magához húzta Yuurit és megcsókolta. A japán elpirulva viszonozta a gesztust.
Egyszer csak megszűntek a szűk utcák és a lagúnák. Egy hatalmas tér tárult a szemük elé hirtelen, hogy először fel se fogták, hova érkeztek. Yuuri előkapta a térképet.
- Ez a Piazza San Marco. Vagyis a Szent Márk tér. Milyen szerencse, hogy így idetaláltu... - Maga mellé pillantva csak Viktor hűlt helyét találta. Összehajtotta a térképet és szétnézett.
- Viktor? - szólította, de nem volt sehol. Elkeveredett a tömegben, és Yuuri hiába pásztázta szemével a teret, nem fedezte fel az ezüst hajkoronával társuló arcát. A zsebébe nyúlt, kihalászta belőle a mobilját és megcsörgette Viktort, akit sehol sem látott akkor sem, ha ide-oda mászkált az emberek közt őt keresve. A párja nem vette fel.
- Ne mondd, hogy otthon hagyta a telefonját! - suttogta aggodalmasan. A tér legközepén állt, ahonnan belátott minden lenyűgöző építményt, de jelen pillanatban egyáltalán nem érdekelte. Elképzelte, hogy a szerelme örökre eltűnik, és egyedül kell leélnie az életét egy Viktor nélküli világban. Yuuri nem akart ilyen világot. Yuurinak Viktor volt a világ. Elindult a tér egyik oldala felé, tovább keresve őt, mikor egyszer csak a szemben lévő étterem előtt egy zenekar kezdett el játszani. Kezükben hegedűk voltak, az egyiknél egy nagybőgő. A dal nem volt kifejezetten olaszos hangzású, és ismerős is volt Yuurinak. Mikor odapillantott, majd' leesett az álla a csodálkozásról. Viktor győzelemittas fejjel állt a zenekar legszélén, kezében egy ugyanolyan hegedűvel, mint a tagok hangszerei. Keze gyorsan, ritmusosan járt, s közben Yuurit figyelte. Yuurit, aki kikerekedett szemekkel ámulva figyelte őt, nem értve semmit. A zene vígan szállt a magasba, akárcsak egy galamb, mely megtalálta a szabadságot nyújtó eget.
A dalnak vége lett, az emberek lelkesen tapsolták meg őket. Viktor átnyújtotta a nagybőgősnek a hegedűjét és megköszönte, hogy játszhatott velük. A férfi rámosolygott.
- Nagyon szívesen.
- Viktor, mi volt ez? - kérdezte Yuuri, miután a nyakába ugrott, és elmondta, hogy mennyire aggódott érte.
- Sajnálom, Yuuri. Valahogy elkeveredtem a tömegben, miközben az épületeket akartam lefotózni. Kétségbeesetten kezdtelek el keresni, de nem találtalak meg. Aztán mikor elhaladtam az étterem mellett utánad kutatva, megszólítottak, hogy tudok-e hegedűn játszani. Épp vissza akartam őket utasítani, mikor megláttalak téged felém tartva, így rábólintottam. Nagyon régen hegedűltem, és azt hiszem, jobban is megy, mint a fotózás!
- Sose mondtad, hogy tudsz játszani.
- Nem olyan fontos. Tizenéves koromban tanultam meg, felfedeztem apám volt hegedűjét és azzal próbálkoztam.
- Nem tudtam...
- Úgy tűnik, még az első számú rajongóm se szerzett erről tudomást - kacsintott rá. - Képzeld, a zenekar tagjai hihetetlenül profik, egy ismert dalt kezdtem el játszani, és rögtön alkalmazkodtak hozzám! Lenyűgöző!
- Igen... Lenyűgöző vagy - mondta Yuuri, és Viktor elé lépett. Megfogta mindkét kezét és elmosolyodott. - Annyira hihetetlen vagy! Már megint nagyon megleptél. Szeretlek. - Barna szemeibe melegség költözött, ahogy kimondta ezen szavakat. A háta mögött a Szent Márk-templom magaslott csodálatosan és előkelően, de Viktor szeme csakis Yuurira összpontosult. Háta mögül felreppent egy csoport galamb, szárnycsapásukkal megsuhogtatva Yuuri fekete tincseit. A karjaiba zárta és csókot nyomott az ajkaira.
- Mondok jobb bókot: Velence gyönyörű hely, de te százszor gyönyörűbb vagy! És én is szeretlek. - Majd újra megcsókolta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése