Üdv! Az iskolakezdés miatt sajnos nagyon ritkán tudok feltenni történeteket, de nem hagyom abba az írást a blogon. Most vagyok nyolcadikos, így még a felvételire is sokat kell készülnöm.
Ez a Gintama történetnek a következő fejezete. Remélem elnyeri a tetszésedet! :) Ha igen, vagy egyéb véleményed és hozzászólásod van, jelezd a kommentekben! Örülnék bármilyen kritikának.
Jó olvasást!
Egy égszínkék esernyőn koppantak a cseppek, mely büszkén adott menedéket három személynek is. Kagura rámosolygott a két fiúra. A szemüveges viszonozta a gesztust, Gin-san nem fordította oda a tekintetét, az esernyőt tartva pásztázta az utat. Mint egy család, gondolta a lány. Most pont olyanok vagyunk, mint egy család. Bár a levegő hűvös volt, ez a gondolat melegséggel öntötte el a szívét. Rég nem érzett így. Azóta, mióta az édesanyja meghalt, és a bátyja otthagyta őket. Kamui faképnél hagyta, mert a Yato ösztöneire hallgatott, nem a szívére. Mert biztos volt benne, hogy a bátyja szíve halkan suttog neki minden nap, hogy térjen vissza hozzájuk. Csak ő nem figyel rá. Mert idióta. Kagura a szívére hallgatott, tudta, hogy azt mondja; végre újra egy család része.
Mindenkinek suttog valamit a szíve, csak a legtöbb ember nem szentel elég figyelmet ahhoz, hogy meghallja. Mert a szíved hangja nagyon halk.
Mindez Kagura gondolataiban élénken élt, mikor befordultak egy utcán. Egy hosszú kőfal szegélyezte az utat, szemben vele üzletek sorakoztak. Cukrászdák, cserépedény boltok, ruhaüzletek, játékbolt, virágárus stand. Ez a hely nem tűnt különösen kihaltnak, az emberek szívesen látogatták a boltokat. Hirtelen egy hangos csörömpölés hallatszódott, mintha valami darabokra tört volna, majd rögtön utána egy női sikoly hasított bele az eddigi csendbe.
- Mi történt? - kérdezte Kagura ilyedten. A mondata utáni pillanatban kiesett Gin-san kezéből az esernyő, és rohanni kezdett a hangforrás felé. A lány és Shinpachi utána siettek, egyre jobban elázva, és felcsapva a pocsolyákat. A szívük hevesen dobogott. A szívverés majdnem olyan hangosnak tűnt, mint az előbbi sikoly.
A földön szétszóródva cserépdarabok terültek el, ezernyi apró darabban áztak az úton. Egy középkorú férfi halálra váltan nézett az előtte álló lehajtott fejű fiúra. A bolt tulajdonosa egész testében reszketett, tenyerét a vállára szorította, mely alól vér szivárgott ki. A szeme is remegett, egyenesen a támadójára meredt, várva a legrosszabbat. A fiú egy darabig nem mozdult. Nem mutatta az arcát, a földet bámulta, a haja kócosan és vizesen a szemébe lógott. Kardját leeresztve tartotta maga mellett, melyet olyan erősen tartott, hogy az ujjbegyei elfehéredtek. Nem mozdult. Egyedül csak a szél lebbentette meg a haját, és a Shinsengumi egyenruháját, melyet mindig büszkén viselt.
Lépteket hallott. Sietős lépteket, melyek pont felé tartottak. Nem nézett fel. Gin-san és Kaguráék a látószögébe kerültek, de még mindig a földet pásztázta. Kagura lihegett. A fiúra nézett, majd a körülötte lévő zűrzavarra. A remegő boltosra, majd végül újra a fiúra. Sogo nem emelte rá a tekintetét. Nem mozdult, még csak nem is pislogott. Mintha az idő azon a helyen örökké megállt volna, csendben, nem törődve a körülötte lévőkkel. Csak megállt, nem érdekelte senki semmi, se más, se ő maga.
Ez a gondolat Kagura szemében olyannak tűnt, mint Sogo. Legalább is az az oldala, amit másoknak mutat.
- Sogo – suttogta a lány. Alig jött ki hang a torkából. A szíved hangja. Mi lehet a szívének a hangja? Most nem hallja. Segítenie kell meghallani. De hogyan?
Okita hirtelen felemelte rájuk a tekintetét. Végig pásztázta az előtte lévőket, lassan és látszólag nyugodtan. Pupillája és írisze vérvörös volt, ahogy rájuk meredt.
- Mi történhetett vele? – kérdezte Shinpachi. Alighogy kiejtette az utolsó szót a száján, Gin-san kirántotta a fakardját, Sogo elé ugrott és meglendítette a fegyverét. Egy kiáltás hasított át az utcán, és Kagura rémülten jött rá, hogy tőle származott. A fiú kivédte az ütés, katanáját maga előtt tartva, kikerekedett szemmel bámult az ezüst hajú szamurájra. Nem hezitált. Végig húzta kardján a másikén, és őrülten szúrt ellenfele irányába. Egyértelműen gyilkolni akart. Gintoki elugrott előle, a penge végig szántotta az oldalát, kiszakadt ruhája alól vér csordult ki. Sogo nem törődött vele, ismét lendítette a kardját, ami nem ért célba. Gin a földre esett, a sáros talajra, az esővíz a szemébe fröcskölődött. A fiú belerúgott egy edénybe, ami hangos robajjal széttört. Darabjainak egy része Gin felé repült. Megpróbált felállni, de a fiú belerúgott, így felnyögve visszaesett. Sogo a feje felé emelte a kardját. Nem mosolygott, semmi érzelem nem ült ki az arcára. Meglendítette a fegyvert, a katanát, mivel eddig a várost védelmezte, most pedig ölni próbált vele. Nem is akárkit.
Egy barátját.
Shinpachi Okita elé ugrott, kardját két kézzel fogva próbálta védeni társát. Kagurára nézett. Arca kétségbeesést tükrözött.
- Kagura-chan! Menj el a Shinsengumihoz, és hozd ide őket! Ők talán megmenthetik! Mi addig feltartjuk! Siess! – A lány éppen tiltakozni akart. Hogy nem hagyhatja itt őket, bízzanak benne, segíteni akar, harcolni velük, megmenteni Sogot, aztán átölelni, mikor újra magánál van, és könnyek közt elárulni, hogy mennyire aggódott érte. Aztán Gin-sanra nézett, aki néma szavakat formált a szájával, a széllel halkan suttogva szólt a lányhoz. Menj, ne add fel, és megmenthetsz mindenkit. Bólintott, és sarkon fordult.
- Úgy lesz. – Lihegve rohant a Shinsengumi felé. Az emberek megbámulták, de figyelmen kívül hagyta. Csak futott, ahogy bírt, egyenesen a célja felé. Egyszer megcsúszott, de azonnal felállt. Egyetlen egy dolgot akart, melyet mindig is el akart érni. Megvédeni a családját és a barátait.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése