Together

Sziasztok! Ez a With you című fanfictionomnak a második része. Egyéb folytatást nem tervezek neki. Ez a rész hosszabb lett mint az előző.
Jó olvasást hozzá!

Szentpétervár gyönyörű város. Emlékszem, kiskoromban, mikor először láttam Viktort, azonnal kutakodni kezdtem utána. Kiderítettem a szülővárosát, és eldöntöttem: én egyszer el fogok jutni oda. Látni akartam, hogy a legnagyobb példaképem hol töltötte a gyerekkorát. Azt viszont soha nem gondoltam volna, hogy ő maga fog elvinni. Mi több, ideiglenesen nála is fogok lakni. És ezt mind azután, hogy megcsókolt.

Yurio nem szól semmit arra, hogy Viktorral együtt jelenek meg a reptéren. Biztosan ő is tudta. Ellenben arra már van hozzáfűznivalója, hogy mégis miért nem sietünk.

- Öregek, gyertek már! Ha lekéssük a repülőt, én esküszöm...

- Ne siettesd a véneket, az idő megárt! - vág vissza nyomban Viktor vigyorogva, de mégis sietni kezd. Keze elszakad az enyémtől. Most fogom csak fel, hogy egész idáig el se engedte. Kicsit... hiányzik. Újra meg akarom fogni.

A repülőút nyugisan telik el, legalábbis Yurio és Viktor számára. Szőke tigrisünk ül az ablaknál, csendben bámul kifelé az égre. Mellette Viktor, aki fejét a vállamra hajtva békésen szunyókál, és az sem zavarja, hogy az én fejem egyáltalán nem nevezhető nyugisnak. Ugyanis érzem, hogy az arcom lángol, miközben Viktor ezüstös tincsei csiklandozzák. Mindig ez van. Egy repülőútunkon sem tudja kibírni, hogy ne aludjon el rajtam. Nem mintha rossz lenne, csak... zavarbaejtő. Mélyen beszívom a levegőt, hogy elűzzem a feszültséget, majd én is lehunyom a szemem. Még érzem, ahogy rádőlök Viktorra, aki ettől picit megmozdul, aztán elnyom az álom.

Miután végigalszom az utat, szerencsésen megérkezünk Szentpétervárba. Viktor átszellemült arccal nézi szeretett szülővárosát; mert látom rajta, hogy imádja ezt a helyet. Az én szívem is hevesen dobog, amíg taxival utazunk az utcákon, és elmegyünk pár nevezetes épület mellett. Viktor megígéri, hogy később elvisz városnézni. Alig várom...De várjunk, ezt randinak szánja?

Gyorsan telnek a napok, a hónapok. Viktor mellett mindig minden olyan gyorsan telik. Vajon őt azért teremtette meg Isten, hogy ne unatkozzunk?

Viktor háza egyébként nagyon szép és modern, bár ez várható volt. Miután megmutatta a lakást, elmentünk a pályához. A jeget látva felcsillant a szemem és azonnal felhúztam a korcsolyát. Olyan érzés volt hosszú idő után újra korcsolyázni, mint amikor kiskoromban először léptem jégre. Yakov keményen megdolgoztatta Viktort, amiért kihagyott egy évet, de neki az edzés meg se kottyant. Jutott ideje rám is, állítása szerint nagyon szépen fejlődök. Yuriót átvette Lilia, így ő nem Szentpéterváron edzett. Yakov marasztalta őket, de hiába. Biztosan Viktort látja Yurioban, de lehet hogy csak az exfelesége társaságára vágyik. A versenyeket kemény munkával átküzdöttük, Viktor végig mellettem volt és támogatott, csakúgy mint tavaly. Ezúttal kölcsönösen én is szurkoltam neki. Mikor a jégre lépett, valami csodának hatott az egész lénye.

És most, itt vagyunk a döntő előtt. Amint körbenézek Barcelona pislákoló fényein, beugrik, hogy tavaly ilyenkor a Katedrálison álltam Viktorral kéz a kézben. Tisztán emlékszem a kórus gyönyörű énekére, a gyűrűink csillogására.  Ahogy Viktor mosolyog rám, és azt monja: korcsolyázz úgy, hogy őszintén mondhassam: te voltál a legjobb. Egyedül indulok el a város fényeibe, céltalanul járkálok, miközben gondolatok hasítják át a fejem. A kapcsolatunk Viktorral semmit nem változott. Olyan volt, mint előtte. Megöleljük egymást, néha együtt alszunk és természetesen még mindig nem ismeri a személyes tér fogalmát. "Mint előtte". A csókra gondolok. Újra át akarom élni, miért nem történik semmi? Istenem, tudod, hogy szeretem őt. Akarom őt. Többet szeretnék.

És ekkor szólal meg a telefonom, aminek hangja villámcsapásként hat a vágyakozásom közben. Gyorsan kikapom a zsebemből és felveszem.

- Halló?

- Yuuri, látod magad előtt azt a magas épületet? Menj fel a tetejére!

- Viktor? Mégis miért... - A vonal megszakad, én pedig értetlenül nézek az említett helyre. Az épület kimagasodik a többi közül, mint az uralkodó az alattvalói felett. Mégis miért menjek fel oda...ó. Lehetséges, hogy ott van fent Viktor? Újra felnézek és futni kezdek. Berontok az ajtón, beszáguldok a liftbe és megnyomom a legfelső emelet számát. Valami láthatatlan erő vonz felfelé, Viktor felé. Pont mint amikor először jelent meg az onsenünkben. A lift megáll, az ajtaja kinyílik, én pedig kiszáguldok, fel a lépcsőn. A tetőre vezető ajtó előtt hirtelen megállok és mélyen beszívom a levegőt. Most vagy soha! Akármi legyen, most elmondom neki, mit érzek két éve. Elmondok mindent, ami a szívemet nyomja, és a súlyt csak ezek a szavak fogják tudni levenni róla. Lenyomom a kilincset és kilépek a tetőre.

Viktor ott áll előttem háttal. A haját enyhén meglegyinti a szél, tincsei hullámzanak, mint az ezüstösen ragyogó tenger, ahogy rásüt a hold. Nem látom, milyen fejet vág, csak azt, hogy a keze a szeme előtt van, és a gyűrűjét nézi. A páros gyűrűt, amit én adtam neki, pont egy éve. Az égszer szemet gyönyörködtetően csillan meg, ahogy rávilágít a hold. A szívem kihagy egy ütemet. Meseszép...

Viktor megfordul és elmosolyodik. De tekintete komoly marad. Mély, mint a tenger, mely felett a sirályok hangja zengett, mikor ott ültünk ketten a parton. Komolyan akar beszélni velem. Mit akarhat mondani?

És abban a pillanatban megszűnik létezni minden, a szemem elkerekedik és hirtelen nem kapok levegőt. Akkor, amikor az a gondolat hasít belém: most el akar búcsúzni tőlem. Remegve lépek elé. Le kell nyugodnom. Nem veheti észre, hogy mennyire megvisel, úgy neki is nehezebb lesz. Felnézek rá, és próbálok mosolyogni. Az álmosolyt is tőle tanultam.

- Viktor, mit szeretnél?

- Előbb te, Yuuri. Látom, hogy aggódsz. Mondd, mitől félsz?

Nyelek egyet. Itt az idő. Veszek egy nagy levegőt és elhadarok mindent.

- Igen, félek. Tudom, hogy el akarsz tőlem válni, hogy búcsúzkodni szeretnél. De én nem. Tudom, hogy vége van, de veled akarok lenni. Te velem akarsz lenni? Melletted akarok lenni. Te mellettem akarsz lenni? Hiányozni fogsz. Én fogok neked hiányozni? Soha nem akarok messze lenni tőled. Te se akarsz soha messze lenni tőlem? Meg akarlak érinteni. Te meg akarsz érinteni? Meg szeretnélek ölelni. Te szeretnél megölelni? Én szeretlek. Te szeretsz? - Elcsuklik a hangom, belepirulok a vallomásba. Végre kimondtam, amit már olyan régóta el akartam neki mondani.

Ő csak áll és néz. Látom, hogy kikerekedik a szeme és elpirul. A válla megremeg... csak nem... sír? Könnyei akaratlanul is megerednek, melyek elmossák tekintetéből a komolyságot, és belesodorják szemébe a szeretetet. Mert igen, átszellemült, könnyes szemmel néz rám csupa szeretettel. És őszintén mosolyog.

- Amikor... - Hangja kicsit remeg mikor megszólal. Sosem láttam még őt ilyen gyengének. - Amikor fiatal voltam, depresszióba estem. Senki nem szeretett igazán, csak egy jelkép voltam a műkorcsolya számára. Én nem érdekeltem senkit, csupán az a Viktor Nikiforov, aki a jégen voltam. Apám születésem előtt meghalt, anyám pedig betegségben hunyt el, amikor öt éves voltam. Nincs családom. Nem állt mellettem senki Yakovon kívül, amiért nagyon hálás voltam neki, de a depresszióból nem húzott ki. Feladtam. Éltem az életem olyan alapon, hogy lesz ami lesz, engem nem érdekel. És akkor... jöttél te. Reményt adtál és szeretetet. Felnyitottad a szemem és észrevettem az élet apró örömeit. Köszönöm.

Elképedve nézem őt. Alig hiszem el, pedig tudom, hogy minden szava igaz. Láttam rajta, hogy nincs minden rendben. Mindig tudtam, hogy van valami baja. A lelkem megtelik érzelemmel, egyre csak többel és többel, míg a végén szétrobban. Átkarolom a síró Viktort, lehunyom a szemem és megcsókolom. Visszacsókol, és tudjunk, hogy a lehető legjobb helyen vagyunk: egymással. Mert mikor Viktorral vagyok, nem lennék sehol máshol.

- Szeretlek - suttogja a fülembe.