Be forever Yorozuya

A Gintama Be forever Yorozuya - The Movie Final Chapter című film inspirálta versem. (Soha nem írok verseket, szóval ha béna lett, nézzétek el nekem.) Ez az anime hatalmas hatással volt rám, és rengeteg élményt adott nekem. Mindig furcsának találtam azt, ha az ember egy filmből vagy sorozatból tanul, de el kell ismernem, a Gintama nagyon sok mindent tanított nekem. A lelkemben élő Touya-tavas fakard talán nem ébredt fel, de tudom, milyen egyszerre a pillanatért élni, és közben várni arra és azokra, akikért érdemes. Az alkalmi munkásság annyit jelent, hogy segítesz másokon, megismersz másokat, hogy aztán velük karöltve éled az életed, kezedben egy frissítő epres tejjel, mosollyal az arcodon.

Hamarosan érkezik egy újabb Miraculous fanfiction, és a még sok más. Jó ólvasást! :)

Hogy mit jelent nekünk a Yorozuya? 

Gin-san, Shinpachi és Kagura, 

Egy egyszerű fatábla alatt élve 

Mindent elfogadunk, bármire készen, 

És ha ez az idióta itt is hagy minket, 

Hátat fordít és csak int egyet, 

Mi minduntalan csak követjük, 

Hogy újra és újra visszahozzuk 

Azt a hatalmas idiótát. 

Hisz ki másnak jutna eszébe a Yorozuya, 

Ki mindent elvállal, de semmire se futja, 

Hogy agyonüt egy parféért másokat 

Elgázol egy lányt, ami bár nem ért sokat, 

Csak annak az idiótának, 

Az egyetlen és egyedüli Shiroyashának. 

Mi hárman, Sadaharuval karöltve 

Várjuk őt, hogy az ajtón egyszer csak beesen, 

És lerúgja a csizmáját, mint rég, 

Mi meg ráhúzzuk a takarót, mert hideg, mint a jég. 

Majd másnap ránk mosolyog, 

Lehunyja a szemét és csak annyit mond: 

Asszem kidobom a taccsot itt és most. 

Akárhogy is legyen, mi mindig várunk rá, 

Tudjuk, egyszer eljön, nem kételkedünk már, 

És Edo utcáin négyen kelünk át 

Felébresztve a még mindig élő Yorozuyát. 

Az örökkévalóság ígérete

Üdv!
Csupán két dolgot szeretnék elmondani. Először is, sajnálom, hogy nagyon ritkán frissítem a blogot, de nagyon sok dolgom van és most kezdtem a gimnáziumot. Igyekszem még hozni a következő ficit és a regénybemutatót is. :)
Másodszor pedig: igen, imádom a szemeket, hiszen ahogy klisésen mondani szokták, a szem a lélek tükre.

Miraculous Ladybug fanfiction


- Macska, valójában milyen színű a szemed?

Ez volt a legelső. A kérdés, amire már évek óta nyughatatlanul várt, amiben mindig is bízott, hogy egyszer eljön. Az első kérdés, ami neki szól, róla szól, az identitásáról szól, a valódi, emberi énjéről - bár néha elgondolkodott, hogy talán Fekete Macskaként az igazi önmaga - szól, Katicától. Magától Katicától, akibe már az első nap alatt beleesett, és azóta, reménykedve, nem túlzással: halálosan szereti őt, úgy tűnve, hogy örökké szeretni fogja, az idők végezetéig bezárta a szíve csücskébe az iránta táplált nyughatatlan érzésekhez, eldöntve, hogy akkor sem engedi ki, ha Párizst elpusztítja valamelyik szupergonosz, ha a világ darabokra hullik; ha a szíve darabokra hullik.

Felvidult az arca, száját a szokásos huncut mosolyra húzta. Katica felvonta a szemöldökét, tudva, hogy újabb elviccelés, vagy udvarlási kíséret következik társa részéről.

- Amilyent csak szeretnél, Bogaram. Hogy jobban hasonlítsunk, azt mondom, nekem is olyan lenyűgözően csodás kék szemeim vannak, mint neked.

- Most komolyan, kíváncsi vagyok. Milyenek az valódi szemeid?

- Jó, igazából csak áhítozok olyan ragyogó szemekért, mint a tieid. Azoknál nincsenek gyönyörűbbek a Földön, biztosan mindenki irigyeli tőled. Egyediek és mindig elszántságtól csillognak. - Mélyen belenézett abba a szempárba, ami már a legelső alkalommal is lenyűgözte őt. Mindig elveszett benne, a folyamatosan tükröződő határozottságtól és bátorságtól, ami Katicát jellemezte. Néha az utcán a fotózásra tartva kereste azt a fénylő szempárt, tudva, hogy olyan csak egyetlen ragyog a világon. Sosem találkozott vele. Látott szép kék szemeket, például egy barátjáét, akinek már meg is dicsérte, hogy milyen szépek, viszont a lány dadogva megköszönte és elszaladt, de ugyanolyat még életében nem látott. Vagyis valószínűleg még sosem találkozott a lánnyal aki Katica álarca mögött lakozik. Biztos volt benne, hogy ha egyszer összefutna vele, azonnal megismerné. Teljes mértékben biztos volt ebben egész életében, és egy pillanatig sem kételkedett, hogy esetleg máshogy történne.

*

Párizst, a szerelem városát a lemenő nap fényei tették még romantikusabbá, mikor a két szuperhős egy nyugodt nap után a háztetőkön heverészett gyönyörködve a szemük elé táruló városban. Halálfej ezúttal megkegyelmezett nekik és nem küldött rájuk egy akumatizált gonoszt sem, így Katicáék megkönnyebbülten pihenhettek tudván, hogy Párizs lakosai biztonságban vannak. Az évek során szokásukká vált a nap közbeni járőrözés, hogy veszély esetén azonnal tudjanak akcióba lépni. Minden nap egyre veszélyesebb lett a tudat, hogy Halálfej még mindig szabadlábon van, az identitása ismerete nélkül, és a város lakosai folyamatos veszélyben érezték magukat, még a két szuperhős ellenére is.

- Azt hiszem, többet kellene viselnünk a maszkokat - szólalt meg egyszer Katica egy erős ellenfél legyőzése után. - A lakosok kezdenek egyre jobban félni Halálfejtől, nekünk pedig kötelességünk a bizonytalanságukat eloszlatnunk. Szerintem nagyobb biztonságban éreznék magukat, ha rendszeresen járőröznénk délutánonként. Nem lenne gond neked? Csinálhatjuk felváltva is, ha akarod.

- Azt akarod mondani, hogy a lakosság érdekében többet szeretnél velem lenni, igaz? - kacsintott rá huncut mosollyal. - Benne vagyok. Csináljuk együtt... Csak mert még biztonságosabban éreznék magukat az emberek ha mindig ketten vigyáznának rájuk - tette hozzá gyorsan, egy kicsit elpirulva. Kezdenek néha túl nyilvánvalóvá válni az udvarlásai. - Mi ketten, mindörökké. - De vajon meddig fog ez tartani? Ő és Katica, Párizs szuperhősei. Mi lesz azután, hogy elkapják Halálfejet? Soha többé nem látja majd, anélkül, hogy valaha is megtudta volna, ki ő. Ezt a kérdést nem merte feltenni már évek óta, még gondolni sem gondolt rá, pedig mindig ott lapult valahol a tudata legmélyén, fenyegetőzve, félelmet és bizonytalanságot keltve, hogy egyszer mindennek vége szakad és elveszíti Katicát.

Elveszíti Katicát. Szinte fizikai fájdalmat érzett, mikor erre gondolt. Nem lehet. Nem történhet meg. Tenni fog ellene, hogy megtörténjen.

A lány elmosolyodott és kitartotta az ökölbe szorított kezét a társa felé.

- Csapj bele, Macska! Mostantól Párizs örökké teljes biztonságban lesz a tenyerünk alatt és semmi sem lephet meg minket! Halálfejnek annyi! - Katica szavában határozottság csengett, mikor Fekete Macska beleütött az öklébe. Örökké. Vajon meddig tart ez az örökké?

Így fogadta meg a városi őrséget egyszer és mindenkorra a Cica és a Bogár, hogy sorsuk és a város sorsa meg jobban összefonódjon.

*

- Most komolyan, milyenek? - kérdezte újra a lány.

- Világoszöldek - Mint a cserjék apró levele mikor rásüt a napfény. - Katica kissé meglepett arcot vágott.

- Sosem gondoltam volna, hogy ugyanolyan zöldek. Azt hittem, csupán a mágia teszi őket ilyen széppé - mondta halkan, mire Macska erősen elvörösödött, ám ez a maszk miatt aligha látszódott. Szépek. A ő szemei. Szépek. Egyre csak visszhangzott a fejében. Majd kimondta azt, amire mindvégig gondolt.

- Ez volt az első. A legelső alkalom, mikor végre rólam kérdeztél.

- Tudod Cicus, engem is érdekel ám, hogy ki van a maszk mögött, nem csak téged. De egyszerűen nem szabad tudnunk információkat egymásról. Ez a szabály. - Katica hangjában mintha szomorúság csengett volna. Vagy csak beképzelte. Egészen biztosan beképzelte.

- Meg fogjuk valaha tudni? - Tessék, kinyögte. A félelem egyszerűen kihúzta a szavakat a torkából, megállítani képtelenség volt. Ha most Katica nemet mond, akkor az is lehet, hogy kiszeret belőle. Bár az képtelenségnek tűnt a szemében. Összeszorította a fogát. Kérlek mond igent. Belehalok, ha most nemmel válaszol, soha nem nézhetnék bele anélkül azokba a gyönyörű szemeibe, hogy ne fogna el a szomorúság, soha többé nem udvarolnék neki és nem gondolkodnék, hogy hogyan tudnám újra és újra megnevettetni, meglepni, vagy bármit csinálni, amire olyan imádnivalóan elmosolyodik és felbukkan az a kis fény a szemében, abbahagynék mindent és csak szenvednék, talán az örökkévalóságig.

Katica igent mondott. Odahajolt a társához, és egy puszit nyomott az éjfekete maszkjára.

- Tudom, hogy régóta agyalsz már ezen. De nem árulok zsákbamacskát, ha azt mondom, hogy nem kell aggódnod. Megmondtam, elintézzük Halálfejet! Utána minden más lesz. Jaj Macska, már megint olyan hihetetlen fejet vágsz! Mint aki nem érti a szavaimat. - Nevetni kezdett. A fiú egy darabig döbbenten nézte, majd belőle is kitört. Csak nevettek, elfelejtve gondjaikat, melyek most már igazán parányinak tűntek az előttük szétterülő szülőhazájukhoz képest.

A Cica és a Bogár mosollyal az arcukon őrizte tovább a naplementében úszó Párizst, a város felett pedig egy újabb ígéret lebegett.

Kedves Blue!

Rövid szösszenet Simon és Blue üzenetváltásaiból, miközben Simon elgondolkodik, hogy vajon milyen szeme lehet szerelmének. A Love, Simon (magyar címén Kszi, Simon) film ihlette. A film és a könyv is egy csodálatos, iszonyatosan édes alkotás, ajánlom figyelmébe mindenkinek. A könyv címe: Simon és a Homo sapiens-lobbi.
Véleményeket, kritikát szívesen fogadok. Jó olvasást!

Kedves Blue!

Mostanában, miközben oreót rágcsálva visszaolvasom az üzeneteidet, eltöprengek, hogy vajon valóban olyan gyönyörű kékek a szemeid, mint ahogy elképzeltem. Mert bevallom, szoktam képzelődni rólad. Elképzelem, hogy elveszel a tekintetemben, az illatod kissé hasonlít a szegfűre, lassan közelebb hajolsz hozzám, az orrunk összeér és érzem a leheleted... a folytatást kérlek képzeld el te magad. És ne kérdezd, Blue, hogy én hogy képzelem el a végét (vagy pont hogy az elejét) ennek, mert tudom, hogy tudod.

Szóval a szemeid... (Megengednéd nekem egy percre, hogy nyálasabb és romantikusabb legyek, mint eddigi életemben valaha? Igen, én is tudok ilyen lenni, és elnézést kérek, ha túlságosan csöpögős lesz. Szóval készülj fel megbocsájtani nekem. Előre is hálásan köszönöm. Szóval...) Olyanok lehetnek, mint a tenger, mely mindig ragyog a felszínét érő napsugaraktól. Szinte érzem, hogy megfürödnék a vizében. De van egy olyan érzésem, hogy ha egyszer belecsobbannék, örökre elvesznék benne. Elnyelne valami erős vízáramlat, én pedig úsznék az árral, mert nem akarok elnézni, érezni akarom a te tekinteted melegét. Látni, ahogy én tükröződök vissza benne. Olyanok, mint a kék égbolt, melyre öröm felnézni, mely a végtelenségig terül el fölöttünk. Legszívesebben fognék egy hőlégballont, és felszállnék felé, hogy közelebbről láthassam, hogy egyenesen belemosolyoghassak. Gyönyörű. Szerinted ha ez megtörténne, akkor feltűnne az a bizonyos szivárvány az égen? Egy semmiből induló boltív, mely a végtelenségbe tart. Talán épp a mi végtelenünkbe.

Valamiért úgy érzem, neked lehet a legszebb árnyalatú szemed a világon. Nem tudom, miért, de biztos vagyok benne. Talán az lehet az oka, hogy nagyon jó embernek tartalak. Tisztának, őszintének, kedvesnek. Azt szokták mondani, hogy a szem a lélek tükre. Ezek alapján a tiéd visszatükrözheti azt a sok jó dolgot, ami benned van. Szinte teljesen biztos, hogy hosszasan bámulnám, ha találkozna a tekintetünk, ezzel végtelenül gáz szituációba keverném magam. De nem érdekelne - vagy csak jóval utána. Biztosan elvarázsolnál, még anélkül is, hogy felismernélek: Te vagy az.

Szóval áruld el, milyen színű a szemed? Ennyi über-romantikus monológ után igazán elárulhatnád. Nem foglak erről felismerni, ne aggódj (bár nem titkolom, az iskola folyosólyan végigsétálva rengeteg srác szemébe belenézek, keresve az olyan "blue-s" szemeket, akármilyen is az). Talán olyan kékeszöldes, vagy színtiszta kék. Esetleg olyan szürkés, mint... valakinek, akit ismerek. Holdszürke.

Szeretettel, Jacques

*

Kedves Jacques!

A szemem színe barna, de semmi baj, jót mulattam a találgatásaidon. Nem igazán tartom különlegesnek, de köszönöm, amiket mondtál - még ha nem is talált célba.

A szivárvány vége a mi végtelenünkben van? Mi van, ha nekünk nincs külön végtelenünk? Én inkább így képzelem el: minden embernek egy közös végtelenje van, amely maga a határtalanság. És talán ebben a közös világban, a távoli jövőben egy napon a homoszexualitás, mint fogalom és mint jelenség, teljesen elfogadott lesz. Megszűnik a coming out, a megkülönböztetés és a homofóbia. Az egész teljesen természetessé válik. És akkor az emberek, akik mind mások a maguk módján, békében meglesznek egymás mellett. Akár a szivárvány színei. Egy olyané, ami talán nem nálunk ér véget, hanem velünk kezdődik. Kíváncsi vagyok erre a világra, Jacques, hogy vajon eljön-e valaha, és hogy tudnánk benne élni.

Én is ismerek valakit, akinek holdszürke szeme van. Szerintem egyszerűen varázslatos. Ha belenézek, szinte mosolyog, emlékeztet a csendes éjszakákon ragyogó holdra (ha már egyszer te is művészi voltál, akkor engedd meg nekem is. Ja, és megbocsájtom neked. Sőt. Bevallom, tetszett). Néha elképzelek neked is egy hasonló tekinteted. Néha elképzellek, ahogy a te szemeid mosolyognak rám. És néha csodálkozom, hogy hogy lehet már megint annyi bátorságom, hogy ezt elküldjem neked.

Szeretettel, Blue

Viktuuri on Ice

Üdv!
A Yuuri!! on Ice fanfiction második, egyben utolsó fejezete. Egyébként az egész egy részes, de a hosszúsága miatt kettészedtem.
 Jó olvasást! :)

(Második rész)



- Hölgyeim és uraim! Önök, akik itt ülnek, ezen a helyen, most egy korcsolya-történelmi eseménynek lehetnek tanúi! - Taps zúgott fel. Lekapcsolódtak a fények, és már csak egyetlen reflektor maradt fénylő; amelyik a tükörsima pályára világított. A jég így kékesen fénylett. Varázslatos volt, feszültséget és izgalmat keltő. A tömeg valóban izgatott volt, senki sem tudta, mi fog történni, hogy mire számítsanak. - Két világbajnok versenyző fog a jégre lépni, akik szokatlan koreográfiával készültek nektek! Két csodálatos fiatalember, akik mindent megtettek, hogy eljussanak ide, akiknek a szerelme beragyog két kontinenst is. - Újabb tapsvihar és kiáltások. Sokan már kezdik sejteni, hogy kik fognak táncolni. Ők még izgatottabbak és türelmetlenebbek lettek. Japánban Yuuri családja Minakóval, Minamival, valamint Yuuko kis családjával boldogan ült a tévéképernyő előtt. Moszkvában Yurio - egy bolyhos cicával az ölében - Otabekkel és Milával várta a kivetítő előtt az előadást, bár először nagyon vonakodott megnézni mondván, hogy őt nem érdekli az a két idióta. Svájcban Chris, Thaiföldön Pichit rágta buzgón a körmét a legjobb barátjukat várva. A világ minden pontján, minden szem rájuk szegődött.

- A ma este más lesz, mint a többi, hiszen olyan élménnyel gazdagodhatnak, amit nem felejtenek el egyhamar. Most utoljára táncolnak végig a világon kéz a kézben, közben megragadva mindenki szívét, hogy magával húzzák azokat a koreográfiába. - Továbbra is izgatott sistergés. Léptek hallatszottak az egyik pályára nyíló folyosóról. Levették a pengéről a védőket, és lassan a jégre léptek. Megcsókolták egymást, mielőtt elváltak volna, majd megálltak középen; egymásnak háttal. Mindketten leszegték a tekintetüket és összekulcsolták maguk előtt a tenyereiket.

A tömeg viharrá változott, amint meglátták őket. Zászlók kezdtek lobogni, a kiáltások és a taps hangja jelentősen felerősödött.

A japán korcsolyázó egy pillanatra felnézett, hogy megnézze a közönséget, és boldogan nyugtázta, hogy minden ember arcán széles mosoly ült.

- Szóval hölgyeim és uraim, fogadják nagy szeretettel Viktor Nikiforov ötszörös világbajnokot, és Katsuki Yuuri világbajnokot! Koreografálta: Katsuki Yuuri. A zene címe: Victuuri on Ice.

Mindenki elcsöndesült.

És felcsendült a zene.

A két korcsolyázó egyszerre kezdett el mozogni. Lassan felemelték a kezeiket, tekintetükkel követve, mintha valami számukra nagyon fontos dolgot rejtenének benne. Ugyanabban az ütemben lökték el magukat és siklottak kissé lassan, kissé mintha bizonytalanul.

Talán nem találtak valamit. Valami nagyon fontosat.

Látszólag szinkronban voltak, ugyanakkor ugrottak el és érkeztek stabilan a jégre, és kezdtek el forogni egy magas hang után.

De egyszer sem néztek egymásra. Tekintetük nem találkozott, hiába látszott, hogy egymagukban nem teljesek, csak egy egésznek a felét teszik ki, de nem találták meg egymást. Mégis, így is annyira összhangban voltak, hogy a közönség megesküdött volna rá, hogy nem csak a mozdulataik egyformán kecsesek és gyönyörűek, hanem a szívük is egy ütemre dobog. Nem a zene ütemére, hanem egymáséra.

Hiányolták egymást és egy kicsit önmagukat is, segítségre vártak és egy társra. Valahányszor elsiklottak egymás mellett, egyre közelebb értek, viszont egyre elveszettebbnek tűntek.

A kezük nem talált kezet, amelyet foghatnának.

Bár a koreográfia a maga módján gyönyörű volt, a lépések hibátlanok, de nem volt lendülete, és hiányzott belőle az a szépség, melyet csak teljes boldogságban tudhatunk kifejezni. Gyönyörű volt, de mégis olyan szomorú. Talán épp a szomorúsága teszi ennyire csodálatossá. Mindenkit átjárt ez az érzés. Az emberek várták, hogy találkozzanak, hogy történjen valami, hisz úgy tűnt, a végtelenségig fognak magányosak, bizonytalanok, elveszettek lenni.

De egyszer csak a zene gyorsabb lett, hangosabban és határozottabban szólt. Valami mintha elkezdene megváltozni, sugallta.

A két korcsolyázó ebben a pillanatban a pálya két végében táncolt rendületlenül. Egy lépéssorozat után forogtak egyet, kezüket kinyújtották az ellenkező irányba; pont egymás felé. Megálltak, maguk elé néztek, majd a jég közepéhez kezdtek siklani, gyorsabban, mint eddig. Megjött a lendületük, a penge sebesen szántotta fel a jég felszínét. Mindez közepén, teljesen váratlanul egymásra néztek és találkozott a tekintetük. Egymásba fonódott az égszínkék és a gesztenyebarna, az orosz és a japán, a bizonytalan és a kiégett, valamint az Erosz és az Agape, hogy aztán soha többé ne engedjék el a másikat, miközben kiegészítik egymást, hogy végre a két fél eggyé váljon. Yuuri látta, hogy Viktor alig észrevehetően elmosolyodok. Ez a gesztus őt is megmosolyogtatta.

Már látták egymást. Már vágytak egymásra. Csak közeledtek és közeledtek, míg végül... Felcsendült egy erőteljes magas hang.

Csupán egy hang, de mégis más volt, mint a többi, változást hozott. Csupán egy este. Csupán egy kis tánc. Csak egy bankett... És mégis felrobbantotta az érzéseiket, önmagukat, az egész világot számukra.

Egyszerre rugaszkodtak el és ugrottak egy négyszeres Flipet. Egymással párhuzamosan pörögtek, míg a jégre érkeztek. Még egy fordulat, majd lassan megálltak és lehajtották a fejüket. Pár méterre álltak egymástól, egymásnak háttal. A zene mostmár sokkal halkabban, lassabb ütemben szólt. Egy pillanatra megállt a világ. Majd hátralökték magukat, és érezték, ahogy a hátuk a másik hátának ütközik. Ekkor felemelték a fejüket, tekintetüket felfelé szegezték. Érezték egymás illatát, egymás érintését. Egymást. Körözni kezdtek egyhelyben úgy, hogy továbbra sem szakadtak el egymástól. Ha a szívük kiugrott volna, amit majdnem meg is tettek, és felszálltak volna a magasba, akkor csak két egymásba mosódott forgó foltot látott volna, csakúgy, mint a jin-jang.

A kezeiket kinyújtották maguk elé és tenyérrel lefele ringatóztak, közben a fejüket ellentétes irányba mozgatták. Majd maguk mellé emelték, mintha el akarnának repülni, akár egy szélbe belekapott pillangó. Az egyik karjukat behajlították, majd hátradobták. Majdnem megérintették egymás oldalát, de a kezüket már azelőtt felemelték, mielőtt megtörtént volna. Így a bal kezüket oldalt tartva pörögtek tovább, miközben a másik kezük az ég felé mutatott. Felhúzták az ölükbe az egyik lábukat, ezúttal az ellentétjét a másikénak. Kinyújtották, majd fellendítették egyenesen a homlokukhoz. Mindezt megtették a másikkal is, csak fordítva. Mikor mindkét penge leért a jégre, leemelték a kezeiket és terpeszbe álltak. Kifordították a lábfejeiket, és egy kicsit hátradőltek. Épp eléggé ahhoz, hogy a fejüket rá tudják hajtani egymást vállára. Mindezek közben a hátuk egy pillanatra sem hagyta el a másikét. Viktor hallotta Yuuri lihegését. Kifáradt, de még simán bírja, ha támogatja őt. Ezért oldalra döntötte a fejét, és egy gyors puszit nyomott a nyakára. Szerelme meglepődött és beleborzongott, de nem esett ki a koreográfiából. És a zene ekkor újra felgyorsult. Ez azt jelentette, hogy végre megfordulhattak. Végre egymás szemébe néztek, egymásra mosolyogtak. Viktor megfogta Yuuri derekát, mintha csak egyedül lennének, senki sem látná őket, elkezdtek korcsolyázni. A tekintetüket egy pillanatra sem szakították el egymástól. Olyan közel voltak, amennyire csak közel lehetett valaki valakihez.

Csak siklottak. Úsztak a boldogságban, a meghittségben, és tudták, hogy ez sokkal több, mint egy tánc.

Mert ez az ő történetük happy end-je. Nem is, inkább csak a közös történetük bevezetőjének a befejezése.

Viktor Yuuri mögé csúszott. Hátulról átfogta a derekát, és így korcsolyáztak egy fél kört. Előrehajolt, és lágyan párja fülébe súgta:

- Bízz bennem. - És Yuuri természetesen bízott benne. Lehunyta a szemeit, tenyerét az orosz kezeire simította. Elrugaszkodtak.

Yuuri először nem akarta bevállalni ezt az ugrást. Nem azért, mert félt, hogy Viktor elrontja, nem dobja fel őt rendesen és elesik, bár szerelme ezt hitte. Kétségei támadtak, hogy a japán korcsolyázó talán nem is bízik benne igazán és elszomorodott. Attól a naptól kezdve egész álló nap csak edzet, túlhajszolta magát, hogy bizonyítson; igenis meg tudja csinálni. Yuuri persze csupán aggódott érte: mi van, ha ő maga elrontja az ugrást és esetleg ráesik Viktorra, akkor ki tudja mi történne vele. De aztán elhatározta magát és úgy érezte, közösen bármilyen akadályt legyőznek, bármire képesek. Mikor ezt kijelentette, párja szív alakú mosollyal kezdte el ecsetelni, hogy mennyire tetszik neki Yuuri elszántsága és bátorsága.

Ő pedig már attól boldog volt, hogy láthatta azt a vigyort, azt a fényt a szemében.

Elrugaszkodtak, és abban a másodpercen az arénában és a tévéképernyő előtt ülő összes néző visszatartotta a lélegzetét. Az orosz erős karjai feldobták Yuurit, aki kezét a mellkasához szorítva, lehunyt szemmel kezdett el forogni a levegőben. Viktor gyorsan lelassított, majd felnézett rá, hogy sikerül-e az ugrás. Egy fordulat, aztán mégegy, majd végül egy utolsó.

Egy angyal, gondolta. MegVégre egymás szemébe néztek, egymásra mosolyogtak. Viktor megfogta Yuuri derekát, mintha csak egyedül lennének, senki sem látná őket, elkezdtek korcsolyázni. A tekintetüket egy pillanatra sem szakították el egymástól. Olyan közel voltak, amennyire csak közel lehetett valaki valakihez.

Csak siklottak. Úsztak a boldogságban, a meghittségben, és tudták, hogy ez sokkal több, mint egy tánc.

Mert ez az ő történetük happy end-je. Nem is, inkább csak a közös történetük bevezetőjének a befejezése.

Viktor Yuuri mögé csúszott. Hátulról átfogta a derekát, és így korcsolyáztak egy fél kört. Előrehajolt, és lágyan párja fülébe súgta:

- Bízz bennem. - És Yuuri természetesen bízott benne. Lehunyta a szemeit, tenyerét az orosz kezeire simította. Elrugaszkodtak.

Yuuri először nem akarta bevállalni ezt az ugrást. Nem azért, mert félt, hogy Viktor elrontja, nem dobja fel őt rendesen és elesik, bár szerelme ezt hitte. Kétségei támadtak, hogy a japán korcsolyázó talán nem is bízik benne igazán és elszomorodott. Attól a naptól kezdve egész álló nap csak edzet, túlhajszolta magát, hogy bizonyítson; igenis meg tudja csinálni. Yuuri persze csupán aggódott érte: mi van, ha ő maga elrontja az ugrást és esetleg ráesik Viktorra, akkor ki tudja mi történne vele. De aztán elhatározta magát és úgy érezte, közösen bármilyen akadályt legyőznek, bármire képesek. Mikor ezt kijelentette, párja szív alakú mosollyal kezdte el ecsetelni, hogy mennyire tetszik neki Yuuri elszántsága és bátorsága.

Ő pedig már attól boldog volt, hogy láthatta azt a vigyort, azt a fényt a szemében.

Elrugaszkodtak, és abban a másodpercen az arénában és a tévéképernyő előtt ülő összes néző visszatartotta a lélegzetét. Az orosz erős karjai feldobták Yuurit, aki kezét a mellkasához szorítva, lehunyt szemmel kezdett el forogni a levegőben. Viktor gyorsan lelassított, majd felnézett rá, hogy sikerül-e az ugrás. Egy fordulat, aztán mégegy, majd végül egy utolsó.

Egy angyal, gondolta. Meg mernék rá esküdni, hogy most egy földre szállt angyal szárnyal előttem, láthatatlan szárnyakkal.
Yuuri pengéi tökéletes landolással értek jeget, nem csúszott ki és még csak meg sem billent. A közönség felzúgott, tapsvihar és kiáltások fogadták a nehéz kivitelezésű, tökéletes ugrást. A japán korcsolyázó szinte fel sem fogta mindezt, csak azt járt a fejében, hogy sikerült, megcsinálták. A szívük és a táncuk kapcsolódott, támogatták és segítették egymást. Mert ha van valaki, legyen az akár a Föld másik felén, akinek szüksége van rád, és akire szükséged van, akkor meg fogod találni azt a személyt, ha a sors is úgy akarja.

És Viktor úgy érezte, hogy a sors még sohasem akart ennél szebb dolgot.

A zene gyors ütemben szólt, s a két korcsolyázó szinte túlvilági keringőt járt, hol egymás kezét fogva, hol átkarolva a másikat. Egy pillanatra sem váltak el egymástól. Egyek voltak. Most és mindörökké, együtt. A dal utolsó hangjai szólaltak meg. Hirtelen megfordultak és az ellenkező irányba kezdtek siklani, majd lehunyt szemmel forogni kezdtek. Egyszerre emelték fel egy kezüket, miközben egyre gyorsabban pörögtek. A zene végül elhalt. Megálltak egymással szemben, a lábaikat keresztbe rakták, és kinyújtották a karjukat pont úgy, ahogy Yuuri csinálta mindig a szabad programjában. És a két tenyér összeért. Az ujjak egymásba fonódtak, véglegesen. Az arénéban megállt az idő, megállt a szív és a lélegzet, mert a világ közepe hirtelen az összekulcsolt kezükké vált.

A tömeg felzúgott, olyan hangosan, mint még sohasem. Minden egyes néző állva tapsolt, ezernyi csokrot és ajándékot dobálva nekik. Sokan boldog mosollyal az arcukon, könnyes szemekkel nézték őket arra gondolva, hogy valóban egy korcsolyatörténelmi eseménynek lehettek tanúi, méghozzá a leggyönyörűbbnek a világon. A Hasetsuban a kis család egymás nyakába borulva sírt, határtalanul büszkék voltak a fiukra. Minami állva ugrándozott két kis zászlót lengetve amin az állt; Yuuri a legjobb. Moszkvában Otabek és Mila egymás szavába vágva dicsérték Viktorékat, és még Yurio is elképedve ült a képernyő előtt. mernék rá esküdni, hogy most egy földre szállt angyal szárnyal előttem, láthatatlan szárnyakkal.

Yuuri pengéi tökéletes landolással értek jeget, nem csúszott ki és még csak meg sem billent. A közönség felzúgott, tapsvihar és kiáltások fogadták a nehéz kivitelezésű, tökéletes ugrást. A japán korcsolyázó szinte fel sem fogta mindezt, csak azt járt a fejében, hogy sikerült, megcsinálták. A szívük és a táncuk kapcsolódott, támogatták és segítették egymást. Mert ha van valaki, legyen az akár a Föld másik felén, akinek szüksége van rád, és akire szükséged van, akkor meg fogod találni azt a személyt, ha a sors is úgy akarja.

És Viktor úgy érezte, hogy a sors még sohasem akart ennél szebb dolgot.

A zene gyors ütemben szólt, s a két korcsolyázó szinte túlvilági keringőt járt, hol egymás kezét fogva, hol átkarolva a másikat. Egy pillanatra sem váltak el egymástól. Egyek voltak. Most és mindörökké, együtt. A dal utolsó hangjai szólaltak meg. Hirtelen megfordultak és az ellenkező irányba kezdtek siklani, majd lehunyt szemmel forogni kezdtek. Egyszerre emelték fel egy kezüket, miközben egyre gyorsabban pörögtek. A zene végül elhalt. Megálltak egymással szemben, a lábaikat keresztbe rakták, és kinyújtották a karjukat pont úgy, ahogy Yuuri csinálta mindig a szabad programjában. És a két tenyér összeért. Az ujjak egymásba fonódtak, véglegesen. Az arénéban megállt az idő, megállt a szív és a lélegzet, mert a világ közepe hirtelen az összekulcsolt kezükké vált.

A tömeg felzúgott, olyan hangosan, mint még sohasem. Minden egyes néző állva tapsolt, ezernyi csokrot és ajándékot dobálva nekik. Sokan boldog mosollyal az arcukon, könnyes szemekkel nézték őket arra gondolva, hogy valóban egy korcsolyatörténelmi eseménynek lehettek tanúi, méghozzá a leggyönyörűbbnek a világon. A Hasetsuban a kis család egymás nyakába borulva sírt, határtalanul büszkék voltak a fiukra. Minami állva ugrándozott két kis zászlót lengetve amin az állt; Yuuri a legjobb. Moszkvában Otabek és Mila egymás szavába vágva dicsérték Viktorékat, és még Yurio is elképedve ült a képernyő előtt. Felállt, az ölébe vette a cicáját és megjegyezte, hogy elismeri, tényleg nagyon jól sikerült a koreográfiájuk, majd elindult edzeni. Pichit és Chris viszont már rég nem a tévé előtt ültek. Mindketten a repülőtér felé tartottak, hogy személyesen tudjanak gratulálni a legjobb barátjuknak. Végtelenül büszkék voltak rájuk. Az egész világ őket ünnepelte.

Azonban ebből az egészből egyáltalán nem fogtak fel semmit. Nem hallották a zúgó tömeget, a tapsvihart, a kiáltásokat sem. Csak egymást látták, csak ők ketten léteztek. Az idő mintha sohasem akart volna újra elindulni, és rádöbbentek, hogy ezt egyikük sem bánná jelen pillanatban. Azt érezték, hogy mindennek vége szakadt, és minden most kezdődik el.

Kiizzadva, kipirosodva borultak egymás nyakába. Lerogytak a jégre, ott ölelték egymást szorosan, mintha az életük múlna rajta. Meghallották a közönség fülsüketítő ünneplését, megannyi virágcsokor és ajándék érkezett a magasból a jégre. A bemondó sem tudott megszólalni az ámulattól. Yuuri felnézett. Arra a sok-sok emberre, akik őket ünnepelték. Arra a hatalmas, egyként mozgó tömegre, és ő maga sem hitte el, hogy ott van, hogy Yuuri Katsuki eljutott idáig. Olyan, akár egy álom, amiből egyszer felébrednek és pillanat alatt véget ér. Majd megpillantotta Viktort, ahogy lassan feláll a jégről, odanyújtja szerelmének a kezét. Felhúzza és közelebb siklik hozzá, nagyon közel. És megcsókolja.

A legpuhább, legfinomabb csók volt, amit Yuuri életében kapott. Elválnak, és nekidönti a homlokát. Egymásra vigyorognak, mindketten ugyanarra gondolnak.

Majd Yuuri meglátja Viktor szemében a könnyeket. Az örömkönnyeket, amiket talán le kéne törölnie, de most hagyják, hogy végiggördüljön az arcán. És Yuuri rájött, hogy ez koránt sem álom, ébren vannak, és Viktor könnycseppjeinél még sosem látott valóságosabb dolgot.



~Köszönöm, hogy elolvastad! Bátran írd le a véleményed, örülnék neki! :)

Viktuuri on Ice

Üdv ismét!
Amíg megvolt a felvételi, leballagtunk és elkezdődött a nyáriszünet, megszületett ez a fanfiction. Nagyon sok minden történt velem az utóbbi időszakban, ebben a fél évben. De a sok igyekezet után most elégedett vagyok, ugyanis bejutottam abba a gimnáziumba, amelyikbe szerettem volna. :)
Hamarosan egy regényem is érkezik, amiről meg fogok osztani egy előzetest. Addig is jó olvasást ehhez a történethez, valamint kellemes nyarat!
Yuuri elhatározza, hogy megvalósítja az eddigi legnagyobb meglepetését, mert ismét Viktorral akar korcsolyázni. Így születik meg a Viktuuri on Ice.

(Első rész)



A korcsolya pengeéle végighasította a tükörsima jeget, ahogy Yuuri egy tripla Axel után egy lépéssorozatba kezdett bele. Lehunyta a szemét, hogy jobban átérezhesse a zenét és a mozdulatait. Felnyújtotta a karjait az ég felé, megpördült a tengelye körül és kecsesen siklott tovább. A zene egyre hangosabb lett, a lépések egyre gyorsabbak.

Stay close to me.

Yuuri akaratlanul is Viktorra gondolt, visszaemlékezett arra a meghökkenésre, mikor az edzője hülye fejéből kipattant az az ötlet, hogy adják elő a Stammi Vicino-t páros koreográfiában. Viktor büszkén kezdte ecsetelni, mennyire jól fognak együtt mutatni a jégen, észre sem véve párja sokkolt tekintetét. Igen, Yuuri először azt hitte, nem gondolja komolyan, de be kellett látnia, hogy nem tud ellenállni a bájának, és nagy nehezen belement. Persze miután megesküdött neki, hogy az élete árán is vigyázni fog rá, és nem fog semmilyen baja esni. És valóban így történt. Miután megnyerte az ezüstöt, Viktor úgy gondolta, valahogyan meg kéne ünnepelni mindkettőjük visszatérését, és ezt mivel mással lehetne a legjobban megtenni, mint egy tánccal az egész világ előtt.

Az élmény csodálatos volt. Yuuri soha életében nem érezte magát olyan szabadnak, mint mikor Viktor felemelte és megpörgette a levegőben, érezve, ahogy lentről mosolyog rá, vagy mikor egymás kezét fogva, összehangolódva siklottak, mintha egyek lennének, mert egyek voltak, és azon a helyen, ahol eggyé váltak. A jégen. Aztán a zene elhalt, de az ő szívük sebesen dobogott tovább, mintha az idő megállt volna, csak álltak egymással szemben, kipirulva lihegtek, és egy pillanatra még a közönség hangos tapsviharja és ünneplése is távolinak tűnt. És Yuuri azon kapta magát, hogy Viktor egyszerűen odasiklik hozzá és puhán megcsókolja. De valahogy Yuurit akkor már egyáltalán nem érdekelte, hogy az edzője másodjára is megcsókolta őt az egész világ szeme láttára.

Kinyitotta a szemeit, abbahagyta a forgást, és összekulcsolta a kezeit a magasban. A zene elhalt, helyette egy lelkes közönség tapsát hallotta meg. Viktor a pálya szélén állt, és pattogva fejezte ki a tánca iránti csodálatát.

Japánban voltak, a Hasetsuban. Yuuri nem akarta ismét elhanyagolni családját, ezért a döntő után egyből haza szeretett volna menni. Viktor természetesen nem akart elválni tőle, így vele tartott. Yakov persze dühös volt, amiért nem a világbajnokságra koncentrál, de Viktor meggyőzte, hogy Yuurival könnyebben tud koncentrálni és szenvedélyesebbé is tud válni (bár Yakov szerint Vitya már így is túl szenvedélyes). Így történt, hogy két hónapot Japánban töltöttek, majd utaznak Szentpétervárra, ahol mindketten kötetlenül és keményen gyakorolhatnak.

Yuuri hihetetlenül örült, hogy több időt tudnak kettesben tölteni. Egyre jobban beleszeretett Viktorba, holott azt hitte, lehetetlen egy embert ennyire szeretni. A párján is azt látta, hogy egyre boldogabb vele, és ez őt is még boldogabbá tette.

A palánkon áthajolva egy rövid csókkal üdvözölte Viktort.

- Tökéltes volt Yuuri, sokkal jobban csinálod, mint én! - Felvette szív alakú mosolyát és az egész lénye szinte ragyogott. Korcsolya volt a lábán, gyorsan pályára lépett és megfogva a szerelme kezét lassan elindultak.

- Ez nem igaz, nálad jobban senki sem tudja ezt eltáncolni.

- Imádom, hogy ilyen szerény vagy, de ne felejtsd el, hogy ki is szárnyalt túl engem! - Elengedte a kezét, és inkább a derekát karolta át, így még összehangoltabban kellett lépniük. Yuuri rámosolygott, ahogy hozzásimult, de tekintete egyszer csak ravasszá vált.

- Szóval azt mondod, én jobb vagyok Őfelsége Ötszörös Világbajnok Orosz Műkorcsolyaisten Nikiforovnál.

- Hát azt majd a világbajnokságon meglátjuk. De ha én nyerek, akkor meg kell lepned valamivel!

- Rendben. - Elgondolkodott egy pillanatra. - És ha én nyerek?

Viktor hirtelen megállt, de a kezét nem vette el Yuuri derekáról. Megfeszítette az izmait, és felemelte Yuurit, aki meglepetten kiáltott fel. Elnevette magát, és még magasabbra emelte párját, aki beletörődött a helyzetébe, és úgy döntött, bízik Viktorban.

Felemelte az egyik karját, ugyanúgy, mint a Stammi Vicino páros koreográfiájukban, és átjárta ugyanaz az érzés, mint akkor. Újra akarta élni. Ismét táncolni akart Viktorral, kiegészítve egymás mozdulatait, élvezve, ahogy egymással kiteljesedik a koreográfia és a szívük is. Meg akarja osztani ezt a pillanatot mindenkivel, látni akarta, ahogy Viktor Nikiforov, az ember akit egész életében a legjobban csodált, mennyire boldog, miközben megtalálják egymást a jégen és közösen siklanak tovább.

Visszaérkezett a jégre, félig a szerelme ölébe, aki alig pár centire mosolygott rá.

-Akkor végre úgy kielégíthetlek, ahogy csak akarod - válaszolta mélyen búgó csábító hangján, mire Yuuri fülig vörösödött, zavarát gyorsan Viktor vállába rejtette.

- Ne mond csak úgy ilyen dolgokat - mondta halkan.

- Hiszen te kérdezted - puszilta meg a feje búbját. - De a vörös fejedet igennek veszem. - Yuuri belebokszolt a vállába, mire csak felnevetett, és megfogta a kezét, hogy korcsolyázzanak tovább. Csak nevetett, és kecsesen lépett, minden mozdulata tökéletesnek tűnt úgy, hogy ott volt mellette, a kezét fogva és vele együtt siklott. És Yuuri észrevette, hogy ő maga is pont így van ezzel. Megragadta az orosz vállát, és bíztatta, hogy táncoljanak. Felemelte a lábát és kicsit előre dőlt, Yuuri pedig elécsúszva megtette ugyanezt, hogy szimmetrikusan legyenek. Viktor megsimította az arcát. Belepirult az egyszerű érintésbe, de nem zavarodottan, hanem boldogan. Megpördült, elszakadva egy másodpercre Viktortól, de a harmadik forgás után visszatért hozzá, és hagyta magát irányítani. Felemelte Yuurit egy kicsit, épp annyira, hogy el tudjon rugaszkodni egy dupla Fliphez. Ívesen szállt a levegőben, kezeit a mellkasához szorította. Jeget érve párja felé fordult, aki rögtön ott termet mellette, hogy együtt befejezzék a koreográfiát. Viktor mélyen a szemébe nézett és szenvedélyesen megcsókolta. Elmélyítette a csókot, amibe Yuuri még mindig beleborzongott. Mi lesz akkor, ha majd valami több is történik köztük? Belepirult a gondolataiba és gyorsan visszacsókolt, addig legalább csukva vannak Viktor szemei. Úgy érezte, eléggé elhatározta magát ahhoz, hogy kimondja a gondolatait. A vágyat, amit a szerelmével akar megvalósítani.

- Azt hiszem tudom, mit szeretnék akkor, ha én nyerek.

*

A tömeg fülsüketítően őrjöngött. A reflektorfények cikáztak az arénában, és felcsendült a győzelmi zene. Viktor alig tudta elhinni, hogy mindez megtörténik. Igen, legyőzték őt, de valahogy jelen pillanatban ez volt az, ami a legkevésbé érdekelte. Csak büszke volt, határtalanul büszke, és végtelenül szerelmes.

A pódium legfelső fokán Yuuri állt, kipirultan, leizzadva, nyakában az aranyérem, kezében egy csokor virág. Úgy tűnt, menten elsírja magát, mikor kimondták a nevét. Yuri Plisetsky dühöngve állt a harmadik fokon, felnézve a boldog párra, akik az állványról leugorva egymás nyakába borultak. Viktor könnyezett és nevetett egyszerre, párja gyengéden csókolta le az arcán végigcsordulni készülő könnyeit.

Nyertek.

És Viktor biztos volt benne, hogy az éremmel együtt Yuuri szívét is elnyerte. Végérvényesen.

- Yuuri, szeretlek! - sírta és még szorosabban ölelte. - Sikerült! Megcsináltad! Alig hiszem el... - Hangja elhalt, ő maga sem tudta, hogy az örömtől, a büszkeségtől vagy a fáradtságtól.

- Megcsináltuk. Te és én. Hisz nélküled sosem sikerült volna eljutnom ilyen magasra. Köszönöm. Nincs még egy ilyen lenyűgöző ember a világon, mint te.

- De van. Épp itt áll előttem - mosolygott rá. Igen, Yuuri lefagyva állt előtte, és leírhatatlan vágyat érzett, hogy kimondja a gondolatait. De olyan gyorsan cikáztak a fejében, hogy nem tudott utolérni egyet sem. Ezért kimondta a legelső dolgot, ami az eszébe jutott.

- Felülmúltalak és megnyertem a Világbajnokságot. Én győztem. Teljesítened kell egy kérésemet. - Közelebb hajolt hozzá, az orrukat épphogy egy centi választotta el. Viktor elmosolyodott Yuuri hirtelen megnyilvánulására.

- Ezért nem fogom soha megbánni, hogy felhoztam belőled az Eroszt - mondta a mély és legcsábítóbb hangján.

*

Yuurinak szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy Viktor egyáltalán nem emlékszik az ígéretükre. Először jól ledorgálta a megilletődött oroszt, aztán nevetni kezdett, miszerint sosem fog változni. Később pedig rákvörösre pirulva, kezébe temetett arccal ült a pálya szélén, Viktor pedig mindennel próbálta vigasztalni, de a csókokkal most valahogy nem ment semmire.

- Ne aggódj, Yuuri, nem mondtál semmi rosszat - mondta gyengéden. Yuuri lassan felnézett rá, a szemei széle kicsit piros volt. Úgy nézett rá, mint aki menten elsírja magát. Viktort nagyon megijesztette ez a tekintet.

Még mindig nem tudott mit kezdeni szerelme könnyeivel. Sosem tudta, mit kéne tennie, mit kéne mondania. Pedig Yuuri érzékeny típus volt, és Viktor hibáztatta magát, hogy egyszerűen nem tud neki vigaszt nyújtani. A fejében cikáztak a gondolatok, mit kéne mondania most, kéne egyáltalán mondani valamit. Lassan és gyengéden kisöpörte az arca előtt lógó éjfekete tincseit, majd magához vonta egy forró ölelésre. A párja a vállába temette az arcát, ahogy közelebb húzódott.

- Lejárattam magunkat az egész világ előtt. - Viktornak kikerekedtek a szemei.

- Ez nem igaz... - suttogta lágyan a fülébe, megőrizve nyugodtságát.

- De igen, sajnálom. És... - Belemarkolt Yuuri vállaiba, és eltolta magától annyira, hogy egyenesen a szemébe tudjon nézni. Égszínkék tekintete mint a gyémántnak, kemény és határozott, de valahogy mégsem veszett el belőle az a rengeteg törődés, vágy és szerelem, minden, minden amit Yuuri iránt érzett. Olyan volt, akár a hullámzó tenger és a tiszta ég ötvözése. És Yuuri már jól ismerte ezt a tekintetet.

- Nem kell semmit sajnálnod. Senkit nem járattál le. Szeretem mikor ilyen vagy, vad, közvetlen és hihetetlenül csábító. Méghogy szeretem, mi több, imádom! És nem csak én érzek így. Nézz körbe! Emberek milliói ünnepelnek most téged, akik mind támogatnak és csodálnak. Én pedig hálásan megköszönhetném Istennek, hogy én vagyok az abból a rengeteg emberből, aki itt ülhet melletted, foghatja a kezed és kimondhatja ezeket a szavakat.

Yuuri végre elnevette magát. Szerelme észrevétlenül engedett ki egy halk sóhajt.

- Én sajnálom, amiért elfelejtettem az ígéretünket.

- Semmi baj. Már megnyugodtam. Tudod, valamiben mégis más lettél.

- Miben?

- Meg tudtál vigasztalni és nem hagytál sírni.

- Nem csak ebbel változtam, Yuuri. - Közelebb vonta magához, kezét áthelyezze a válla felett, Yuuri pedig lassan nekidőlt. - Más emberré tettél, egy sokkal jobb emberré. Aki tudja értékelni az életet, vannak új ötletei és meg tudja lepni velük újra a közönséget. Aki jobban megérti mások érzéseit, és törődik is velük ahelyett, hogy csak hamisan mosolyogva, udvariasan továbbáll. És aki végre foglalkozik az L betűs szavakkal is.

- Az L betűs szavakkal?

- Life and Love. Élet és szerelem. Mindkettőt te virágoztattad fel, Yuuri. Mindkettőt neked köszönhetem. - Szerelme az arcára simította a kezét és hosszasan megcsókolta.

- Én is - szólalt meg a japán korcsolyázó miután elváltak egymástól. - Én is mindezt neked köszönhetem. Viktor, én... - habozott, nem tudta, hogy kezdjen hozzá az ötletéhez. Újra Viktorral akart táncolni, szabadon siklani a jégen, újra és újra közösen korcsolyázni, miközben átírják a történelmet. - Én ezt a történetet, ezeket az érzéseket meg szeretném osztani a világgal. Szeretnék... még egyszer... veled... - mondta a zavartól szaggatottan, de párja megértette. Elkerekedtek a szemei, átszellemülten meredt Yuurira. Az álla is leesett, meglepetésében hirtelen nem tudott szóhoz jutni. Mondania kell valamit, ez nem egy álom, gondolta. Ez a valóság, az igazi, nagyon is valós Yuuri, akiről mindig álmodott. És már tudta, hogy az álmok igenis valóra válnak.

A szája egy hatalmas szív alakját vette fel, mikor egyszer csak felkiáltott. Szerelme megesküdött volna, hogy az egész aréna hallotta.

- YUURI, IMÁDLAK! - A nyakába ugrott, és úgy ölelte, mintha soha de soha nem akarná többé elengedni. - Ez a legnagyobb kívánságod? - Yuuri elmosolyodott és helyeselt.

- Akkor mutassuk meg a világnak a szerelmünket! - És utána eljegyezlek, gondolta magában. Miután teljesítik Yuuri álmát, teljesíteni fogják a közös álmukat. - Ígérem, hogy a legeslegjobb koreográfiát fogom összeállítani, amit csak látott a Föld! - Ezt hallván szerelme ökölbe szorította a kezét és vett egy nagy levegőt. Most, életében először nem futamodik meg, és saját maga fog valamit alkotni. Valami csodálatosat, ami láttán az orosz korcsolyázó szája lehengerlő szív alakú mosolyt vesz fel.

- Én szeretném - jelentette ki. - Hadd csináljam meg én a koreográfiát! Tudom, hogy még sosem csináltam ilyesmit és valószínűleg közel sem lesz olyan jó, mint a tied, de... Szeretnék alkotni valami maradandót, egy történetet ami behatol az emberek szívébe és megérinti azt, valamit, ami... boldoggá tesz téged.

Felnézett Viktorra, aki nem mondott semmit, csak hangtalanul, fülig elpirulva próbálta visszatartani a könnyeit. Megölelte Yuurit, annyira, amennyire csak lehetséges. Szerelme viszonozta, és puhán megcsókolta. Kezével végigsimította az arcát, frufruját a füle mögé tűrte. Várta a választ.

Viktor egyszerűen csak előre hajolt, és a fülébe súgta:

- Köszönöm. - És újra magához ölelte.

Egyek vagyunk

Sziasztok!
Hogy mi történt? Miért jövök vissza most egy aprócska kis történettel? Semmi. Csupán hiányzott az írás, és volt egy kis szabadidőm, ezért nekifogtam egy cuki kis sztorinak. Korcsolyázás után megjött az ihletem, és nem akartam eldobni csak úgy. Még nem tudom, lehet-e számítani más ficre nyárig, majd meglátjuk. Addig is, jó olvasást! És sajnálom, hogy utólag, de kellemes ünnepeket! :)

Amikor Yuuri keres valamit, a szeme csak úgy csillog.

Barcelona fényei karácsonykor új színt öltenek. Égősorok sokasága sorakozik fel ezernyi pompás színben. Ha leszáll az éj, felragyognak ezek a fénykavalkádok, és az emberek egy percre nem tudják eldönteni, minden ugyanúgy maradt-e a fényességen kívül, vagy átkerültek egy szebb, ragyogóbb világba. Gyönyörű, valóban gyönyörű. Én azonban mégsem néztem a pompázó kivilágítást, nem fogott meg szépsége, sem a felsorakozó bódék különlegessége, melyek némelyikéből gőz száll fel, ahogy ételek vagy forró italok állnak a hideg levegőn. Az én leheletem is úgy szállt fel a csillagok felé. Nem kötöttek le az épületek sem, a tipikus spanyol házak, melyek szokatlanok voltak ugyan, mégis hívogatóak. Az emberek is hidegen hagytak. Nem volt nagy tömeg, csupán egy kicsi, de voltak elegen ahhoz, hogy valaki elámuljon rajtuk, mennyi féle arc és szerzet van a világon. Csupán csak egyikőjük érdekelt. Akitől nem tudtam elszakítani a tekintetem. Aki valóban szebb és különlegesebb számomra mindennél és mindenkinél.

Fekete haja homlokához lapult, picit a bal szemébe hullott, ami még aranyosabb külsőt kölcsönzött neki. Szája íves, enyhén nyitva, és tapasztalataim szerint ínycsiklandozóan puha. Az már más kérdés, honnan tudom. Néha képtelen vagyok visszafogni magam. És mégis, egy angyal mellett sétálok, egy égből leszállt csodával, aki felsegített engem cserébe, hogy felsegítettem őt. A szeme...a gyönyörű, barna szeme, melyeben rendszeresen elveszek, akár szeretném, akár nem, csak úgy csillogott. Barcelona fényei, sőt, a sötét égbolt milliónyi csillagjainak fényei tükröződött azokban a tekintetekben. Azokban a kutató tekintetekben.

Most biztosan valami varázspálca-féleséget keres.

Az emberek azt hiszik, én segítettem neki, én csábítottam el, én voltam minden rugó mozdítója. A külsőségek viszont teljes tévedésben vannak, akár hiszitek, akár nem.  Én a gödör legmélyén voltam, öt győzelemmel a hátam mögött, rengeteg éremmel és trófeával a szobámban... A teljesen üres, egyhangú szobámba. Mert a díjak üresek, azok csak elismerés, semmi több. És azon kívül mit tartottam volna fontosnak? Aztán kiégtem. A korcsolyában is. Talán az égiek úgy gondolták, ha már az L betűs szavakból is kiégtem, az egyetlen ami maradt nekem, az egyetlen ami számított a legvégén is, azt miért ne hagyjam el? Hiába kértem, hogy maradj mellettem. Elment. Semmi sem maradt, csak a hó a vállamon, és a kutyám szeretetteljes ölelése. És aztán jött Yuuri. Mint valami mentőangyal, az ő keze az enyémben, az enyém az övében. Felsegített, mintha elestem volna egy ugrás után a jégen, egy négyszeres Flip után. Beragyogta a napjaimat, majd a hónapjaimat. Az egyetlen, amit igazán szeretnék, hogy ilyen fényes maradjon az egész életem. Nem akarom őt elveszíteni. Nem engedem meg magamnak, hogy őt is elhagyjam.

És hogy én csábítottam-e el őt? Szó sincs róla. Ő az Erósz és az Agapé egyszerre. Bár tudat alatt, mégis folyamatosan közelebb rántott magához, én pedig nem álltam ellen az érzésnek melynek segítségével egyre közelebb kerültem hozzá. Most komolyan, miért akartam volna? Elvesztem benne, nem csak amikor korcsolyázott, sokszor azon kívül sem tudtam elszakítani a tekintetem az újdonsült tanítványomtól. Ártatlan bája és a katsudon ösztönözte sármja egyaránt magával ragadott. Azért elismerem, kicsit csalódott voltam, mikor kijelentette, hogy a tarjatál jelenti neki az Erószt. Ki féltékeny egy ételre? Csak egy idióta. Egy szerelmes idióta. Én akartam lenni az, akire gondol, az akit nem csak tudat alatt, hanem tudatosan is elcsábít.

Karácsonykor a fények magával ragadóak. Yuuri egész évben, a nap minden pillanatában, minden momentumában lekötné a figyelmemet ha tehetné.

Valamit elszántan keres, valamit ami számára - és talán számomra is - fontos lehet. Mi lehet az? Pár pillanatig azt kívánom, bár nézne engem, annyira érdeklődően és szeretetteljesen. Belekortyolok a kezemben tartott forró borba. A meleg ital kellemesen átjár, ahogy lecsúszik a torkomon. Körbe nézek a vásáron, minden változatlan. A bódékat pásztázom, amelyekben mindenféle csecsebecsét árulnak. Yuuri szeme továbbra is kutatóan forog.

És vele együtt csendben keresek én is.

Szeretnék neki megvallani mindent. Chris persze állandóan nyaggat azzal, hogy legyek már végre férfi és álljak oda elé. Mi az már, hogy a nagy Viktor Nikiforov fél a szerelemtől?

De mi van ha már túl késő? A Grand Prix döntő előtt vagyunk. Vajon már csak egy lépés van az utolsó közös versenyünkig? Vagy lesz még ezer meg ezer megmérettetés ahová egymást támogatva érkezünk meg? Nem tudom meddig fog ez még tartani. A végre gondolva könnyek szöknek a szemembe, összeszorul a szívem. Nem engedem el őt. Viszont abban sem vagyok biztos, hogy egy vallomással magamhoz láncoljam-e. Nem szeretném elhagyni, mégis meg akarom védeni. Akár meg is halnák érte, akármennyire über-romantikus és nyálas ez a kifejezés. Engem nem érdekel. Én megtenném. Csak Yuuriért.

Istenem, én belebolondultam! Igen, szeretem. Annyira szeretem, mint amennyire az ember egyáltalán képes szeretni. Mindent neki köszönhetek, és ha egyszer ellök magától, én nem élem túl. Nem, mert én benne élek. Ő pedig bennem.

Hirtelen megtorpant. Először kutakodón nézett maga elé - hogy ezt az arckifejezését én mennyire imádom! - ,majd kikerekedtek a szemei, szája jobban kinyílt a kelleténél és bepirosodott az arca. Egy égszerbolt kirakatához rohant, a kirakatot mérte fel nagy buzgósággal. Az üveg bepárásodott izgatott lihegése miatt.

- Viktor! Ide menjünk be!

Azután minden olyan gyorsan történt. Az ember egymás után kapja a meglepetéseket ha valami hirtelen történik. Az én arcom mosolyba torkollik, valahányszor eszembe jut, ahogy Yuuri pirultan megvesz valamit, majd kézen fog. Annyira meleg és puha a keze, erős, de törékeny. Biztosan csak a képzeletem szüleménye, de piciny keze pontosan beleillik az enyémbe. Ami ezután jött... Az maga volt az álom. Először legalábbis ezt hittem. És mégis megálltam, hogy ezentúl ne húzzam magamhoz és ne ugorjak rá, hogy újra szájon csókolhassam. Csak álltam ott, meglepetten-boldogan, a szívem pedig azon a hideg éjszakán mindennél melegebb volt.

Yuuri kedves és ártatlan mosolyát kivéve.