Csupán két dolgot szeretnék elmondani. Először is, sajnálom, hogy nagyon ritkán frissítem a blogot, de nagyon sok dolgom van és most kezdtem a gimnáziumot. Igyekszem még hozni a következő ficit és a regénybemutatót is. :)
Másodszor pedig: igen, imádom a szemeket, hiszen ahogy klisésen mondani szokták, a szem a lélek tükre.
- Macska, valójában milyen színű a szemed?
Ez volt a legelső. A kérdés, amire már évek óta nyughatatlanul várt, amiben mindig is bízott, hogy egyszer eljön. Az első kérdés, ami neki szól, róla szól, az identitásáról szól, a valódi, emberi énjéről - bár néha elgondolkodott, hogy talán Fekete Macskaként az igazi önmaga - szól, Katicától. Magától Katicától, akibe már az első nap alatt beleesett, és azóta, reménykedve, nem túlzással: halálosan szereti őt, úgy tűnve, hogy örökké szeretni fogja, az idők végezetéig bezárta a szíve csücskébe az iránta táplált nyughatatlan érzésekhez, eldöntve, hogy akkor sem engedi ki, ha Párizst elpusztítja valamelyik szupergonosz, ha a világ darabokra hullik; ha a szíve darabokra hullik.
Felvidult az arca, száját a szokásos huncut mosolyra húzta. Katica felvonta a szemöldökét, tudva, hogy újabb elviccelés, vagy udvarlási kíséret következik társa részéről.
- Amilyent csak szeretnél, Bogaram. Hogy jobban hasonlítsunk, azt mondom, nekem is olyan lenyűgözően csodás kék szemeim vannak, mint neked.
- Most komolyan, kíváncsi vagyok. Milyenek az valódi szemeid?
- Jó, igazából csak áhítozok olyan ragyogó szemekért, mint a tieid. Azoknál nincsenek gyönyörűbbek a Földön, biztosan mindenki irigyeli tőled. Egyediek és mindig elszántságtól csillognak. - Mélyen belenézett abba a szempárba, ami már a legelső alkalommal is lenyűgözte őt. Mindig elveszett benne, a folyamatosan tükröződő határozottságtól és bátorságtól, ami Katicát jellemezte. Néha az utcán a fotózásra tartva kereste azt a fénylő szempárt, tudva, hogy olyan csak egyetlen ragyog a világon. Sosem találkozott vele. Látott szép kék szemeket, például egy barátjáét, akinek már meg is dicsérte, hogy milyen szépek, viszont a lány dadogva megköszönte és elszaladt, de ugyanolyat még életében nem látott. Vagyis valószínűleg még sosem találkozott a lánnyal aki Katica álarca mögött lakozik. Biztos volt benne, hogy ha egyszer összefutna vele, azonnal megismerné. Teljes mértékben biztos volt ebben egész életében, és egy pillanatig sem kételkedett, hogy esetleg máshogy történne.
*
Párizst, a szerelem városát a lemenő nap fényei tették még romantikusabbá, mikor a két szuperhős egy nyugodt nap után a háztetőkön heverészett gyönyörködve a szemük elé táruló városban. Halálfej ezúttal megkegyelmezett nekik és nem küldött rájuk egy akumatizált gonoszt sem, így Katicáék megkönnyebbülten pihenhettek tudván, hogy Párizs lakosai biztonságban vannak. Az évek során szokásukká vált a nap közbeni járőrözés, hogy veszély esetén azonnal tudjanak akcióba lépni. Minden nap egyre veszélyesebb lett a tudat, hogy Halálfej még mindig szabadlábon van, az identitása ismerete nélkül, és a város lakosai folyamatos veszélyben érezték magukat, még a két szuperhős ellenére is.
- Azt hiszem, többet kellene viselnünk a maszkokat - szólalt meg egyszer Katica egy erős ellenfél legyőzése után. - A lakosok kezdenek egyre jobban félni Halálfejtől, nekünk pedig kötelességünk a bizonytalanságukat eloszlatnunk. Szerintem nagyobb biztonságban éreznék magukat, ha rendszeresen járőröznénk délutánonként. Nem lenne gond neked? Csinálhatjuk felváltva is, ha akarod.
- Azt akarod mondani, hogy a lakosság érdekében többet szeretnél velem lenni, igaz? - kacsintott rá huncut mosollyal. - Benne vagyok. Csináljuk együtt... Csak mert még biztonságosabban éreznék magukat az emberek ha mindig ketten vigyáznának rájuk - tette hozzá gyorsan, egy kicsit elpirulva. Kezdenek néha túl nyilvánvalóvá válni az udvarlásai. - Mi ketten, mindörökké. - De vajon meddig fog ez tartani? Ő és Katica, Párizs szuperhősei. Mi lesz azután, hogy elkapják Halálfejet? Soha többé nem látja majd, anélkül, hogy valaha is megtudta volna, ki ő. Ezt a kérdést nem merte feltenni már évek óta, még gondolni sem gondolt rá, pedig mindig ott lapult valahol a tudata legmélyén, fenyegetőzve, félelmet és bizonytalanságot keltve, hogy egyszer mindennek vége szakad és elveszíti Katicát.
Elveszíti Katicát. Szinte fizikai fájdalmat érzett, mikor erre gondolt. Nem lehet. Nem történhet meg. Tenni fog ellene, hogy megtörténjen.
A lány elmosolyodott és kitartotta az ökölbe szorított kezét a társa felé.
- Csapj bele, Macska! Mostantól Párizs örökké teljes biztonságban lesz a tenyerünk alatt és semmi sem lephet meg minket! Halálfejnek annyi! - Katica szavában határozottság csengett, mikor Fekete Macska beleütött az öklébe. Örökké. Vajon meddig tart ez az örökké?
Így fogadta meg a városi őrséget egyszer és mindenkorra a Cica és a Bogár, hogy sorsuk és a város sorsa meg jobban összefonódjon.
*
- Most komolyan, milyenek? - kérdezte újra a lány.
- Világoszöldek - Mint a cserjék apró levele mikor rásüt a napfény. - Katica kissé meglepett arcot vágott.
- Sosem gondoltam volna, hogy ugyanolyan zöldek. Azt hittem, csupán a mágia teszi őket ilyen széppé - mondta halkan, mire Macska erősen elvörösödött, ám ez a maszk miatt aligha látszódott. Szépek. A ő szemei. Szépek. Egyre csak visszhangzott a fejében. Majd kimondta azt, amire mindvégig gondolt.
- Ez volt az első. A legelső alkalom, mikor végre rólam kérdeztél.
- Tudod Cicus, engem is érdekel ám, hogy ki van a maszk mögött, nem csak téged. De egyszerűen nem szabad tudnunk információkat egymásról. Ez a szabály. - Katica hangjában mintha szomorúság csengett volna. Vagy csak beképzelte. Egészen biztosan beképzelte.
- Meg fogjuk valaha tudni? - Tessék, kinyögte. A félelem egyszerűen kihúzta a szavakat a torkából, megállítani képtelenség volt. Ha most Katica nemet mond, akkor az is lehet, hogy kiszeret belőle. Bár az képtelenségnek tűnt a szemében. Összeszorította a fogát. Kérlek mond igent. Belehalok, ha most nemmel válaszol, soha nem nézhetnék bele anélkül azokba a gyönyörű szemeibe, hogy ne fogna el a szomorúság, soha többé nem udvarolnék neki és nem gondolkodnék, hogy hogyan tudnám újra és újra megnevettetni, meglepni, vagy bármit csinálni, amire olyan imádnivalóan elmosolyodik és felbukkan az a kis fény a szemében, abbahagynék mindent és csak szenvednék, talán az örökkévalóságig.
Katica igent mondott. Odahajolt a társához, és egy puszit nyomott az éjfekete maszkjára.
- Tudom, hogy régóta agyalsz már ezen. De nem árulok zsákbamacskát, ha azt mondom, hogy nem kell aggódnod. Megmondtam, elintézzük Halálfejet! Utána minden más lesz. Jaj Macska, már megint olyan hihetetlen fejet vágsz! Mint aki nem érti a szavaimat. - Nevetni kezdett. A fiú egy darabig döbbenten nézte, majd belőle is kitört. Csak nevettek, elfelejtve gondjaikat, melyek most már igazán parányinak tűntek az előttük szétterülő szülőhazájukhoz képest.
A Cica és a Bogár mosollyal az arcukon őrizte tovább a naplementében úszó Párizst, a város felett pedig egy újabb ígéret lebegett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése