Before those words

Üdv!
Nagyon régen nem posztoltam már ide semmit, és ez rengeteg oknak köszönhető, amelyeket nem szeretnék most kifejteni. A lényeg, hogy most visszatértem egy Shadowhunters (Árnyvadászok) témájú szösszenettel. Valószínűleg sokan láttátok a sorozatot és olvastátok a Végzet ereklyéi könyveket, és remélem a Pokoli szerkezeteket sem hagytátok ki (személy szerint én oda vagyok érte). A fanfiction egy Magnus és Tessa közötti beszélgetést ír le, még Alec felbukkanása előtt. Imádom kettejük barátságát, és ahogy Magnus felkarolta Tessát a halhatatlansága okán. Várható valamikor egy Malec fanfic is, akik egyértelműen a széria legjobb párosa. :)
Jó olvasást!


A boszorkánymester most is a lányt figyelte, ahogy a kanapén félig ülve elbóbiskolt. Kezében még mindig ott volt a verses kötet, amit újra és újra elolvasott. Sokszor kapta rajta őt, hogy késő este megint csak azt a bizonyos könyvet bújja, miközben némán gördülnek le sima arcán a könnyek. Ilyenkor látszott legjobban a lány szemében, mennyire idős is ő. Úgy vélte, az a szempár tele van fájdalommal és boldogsággal, elmeséli, hogy mennyi mindent élt át, és hogy rögtön utána mennyi mindent veszített el. Valahogy csodálta és tisztelte őt, de volt valami, ami nem hagyta nyugodni. Irigy volt. Maga is jóval később jött rá, hogy igazából nem a fiú miatt féltékeny, nem. Csupán a szerelemre magára volt irigy. A lány megtalálta az igaz szerelmet; kétszer is.

Magnus úgy vélte, Tessa nagyon szerencsés.

Persze tudta, milyen szeretni valakit. Ismert minden féle emberi kapcsolatot a Földön, és nem csak ismerte, részese is volt az összesben. Legalábbis úgy gondolta. De elnézve Tessát rájött, hogy ő sosem érzett ilyet senki iránt. Nem szenvedett. Nem sírt. És főleg nem áldozott fel mindent egyvalakiért. Ezért irigyelte a lányt. Magnus ezt az érzést akarta. De vajon lesz egyáltalán valaki, aki képes őt így szeretni?

Sokszor úgy gondolta, nem. Ha több száz éven át sem talált senkit, mennyi esély van rá, hogy egyáltalán létezzen olyan személy, aki elfogadja az összes hibáját, összes sötét foltját a múltjában, aki mindezek ellenére bízik benne és feltétel nélkül szereti őt? Nem, nincs rá esély.

Fogalma sem volt milyen azt mondani, hogy igen, őt szeretem, életem végéig szeretni fogom és azután is, örökké. Sosem fogom kevésbé szeretni, bármi is történjék, bármennyi idő is teljen el. Magnus nem tudta, hogy milyen érzés, mert bár az idő számára végtelen volt, de a szerelem sosem.

Nem akarom a világot! Téged akarlak! Nem létezik olyan, aki ezeket a szavakat mondaná neki.

- Megint elmélkedsz - Tessa álmos hangja szakította félbe gondolatait. Magnus észre sem vette, hogy időközben a lány felkelt, és kócos barna hajával, álmos tekintettel, feltápászkodva vizslatta most őt. - És szerintem megint valami eget rengető marhaságon.

Magnus hezitált egy pillanatig, de aztán úgy döntött, őszinte lesz.

- Arra gondoltam, hogy talán én sosem fogok úgy érezni, mint te - mondta ki egy szuszra, mire szinte önmaga is meglepődött a saját hangja élében rejlő kétségbeeséstől. Tessa némán meredt rá. A boszorkánymesternek nem kellett többet mondania, így is pontosan megértette, miféle érzésről beszél. Nem kellett kimondaniuk Will és Jem nevét, mindkettejük előtt ott lebegett a két fiú szelleme a kimondatlanság árnyában.

- Ezt nem tudhatod - mondta egyszerűen, majd ezzel megoldottnak is tekintette a dolgot. Magnus arca viszont továbbra sem változott. Milyen szomorú legbelül, gondolta Tessa őt nézve. Nevet, viccelődik, varázsol, mégis mikor úgy hiszi, senki nem figyeli, egyszerűen rátelepedik az arcára a hosszú évek okozta szomorúság. Tessa a szemét nézte. Arra gondolt, talán az ő tekintete is ilyenné fog válni pár évszázad múlva.

- Nézd, Magnus. - Felsóhajtott. - Nem tudom, pontosan hány éves is vagy. Nem fogom kiszedni belőled, nem áll szándékomban erőltetni semmit. De akármennyit is éltél már, akármennyi szörnyűségen és boldogságon is mentél át, még közel sincs vége. Én csupán csak szerencsés voltam. Néha úgy érzem, az Angyal maga jutalmazott meg velük. Különös érzés, mivel fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki őket. Annyian megérdemelnék ezt. A tiszta szerelem, ami azelőtt csak a mesékben létezett. De végül senkit sem kerül el. Én hamar megkaptam, és hamar el is veszítettem. Te talán későn kapod meg, de akkor majd későn is veszíted el. - Tessa elhallgatott egy pillanatra, majd bizonytalanul folytatta. - Talán ezért, hogy elég időd legyen arra, hogy mindened neki add. Tudom, hogy a glitterek csillogása alatt egy hatalmas szív rejtőzik. Tudod, hogy ki győzött meg erről.

Magnus tudta.

- Minél nagyobb egy szív annál törékenyebb - állapította meg keserűen. Csak magába tette hozzá, hogy minél több idő telik el, ő annál kisebbnek is érzi. És már jó sok idő telt el. Évszázadok. Kíváncsi volt, hogy még egyáltalán jut-e hely benne valakinek. - Próbáltam szeretni. Próbáltam ragaszkodni. Aztán csak megbántam. Nem voltam boldog tőle, nem tudtam sírni se miatta. Azt hiszem ez azt jelenti, hogy feladtam. Miután már négyszáz év múlva se találsz senkit, már a késő is túl késő. Nincs olyan, aki ne adná fel ennyi idő után.

A lány lassan visszafeküdt a kanapéra, a karjára fektette a fejét és lehunyta a szemeit. Orra alatt halvány mosoly lapult, szinte észrevehetetlen.

- Azért majd hívj meg az esküvődre - jelentette ki, mire Magnus elkerekedett szemekkel bámult rá.

- Tessa, tényleg kezdek aggódni a hallásod épsége miatt.

- Jaj, az Angyalra, én meg a logikus gondolkodásod épsége miatt.

A boszorkánymester értetlenül meredt rá, bár megállapította magában, hogy van valami igazság a szavaiban.

- Azt mondtad, próbáltál szeretni. De szeretni nem próbálni kell. Sosem próbáltam szeretni Willt, sem Jemet. Sőt, volt amikor pont az ellenkezőjét kívántam, hogy bár ne éreznék semmit. Ők ketten úgy szerették egymást, mint senki más a Földön. Szó szerint meghaltak volna egymásért. Tudom, hogy így van. Willtől megtanultam, hogy nem lehet a szeretetet irányítani. Akkor sem, ha szándékosan eltaszítod magad körül az embereket. Akkor sem, ha magadra erőlteted az ellenkezőjét, és még akkor sem, ha tényleg el is hiszed azt. Ha elhiszed magadnak, hogy nem szeret senki. Vagy épp te nem szereted azt, akit nem akarsz szeretni. Baromság. Ez nem hit, vagy épp a saját döntésed kérdése. Mert ez csak úgy megtörténik, egyetlen ezredmásodperc alatt. Tudni fogod, hogy mikor jön el ez az aprócska pillanat, még ha évszázadokat is kellett rá várnod, pontosan fogod tudni. Érezni fogod, akkor is ha nem számítottál rá, akkor is ha nem akartad, ha ellenzed, ha ellököd magadtól, ha tiltakozol. Mert ez csak úgy megtörténik.

Tudta, hogy Magnus átgondolja a szavait, anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. Abban is biztos volt, hogy meg is fogja érteni őket. Abban meg még sokkal biztosabb, hogy igaza van. Igen, találni fogsz valakit, gondolta. És ha nem hívsz meg az esküvődre, sosem bocsájtok meg neked.

- Köszönöm, Tessa - alighogy hallhatóan mondta ki ezeket a szavakat, úgy suttogva, mintha valami ősi titkot osztott volna meg vele. Eközben lassan felállt és az erkély irányába indult. A lány még egyszer utánaszólt, mielőtt visszaaludt volna.

- Egyébként négyszáz év... Az nem semmi. Tudtam, hogy öreg vagy, de hogy ennyire? Mondd csak, milyen hidratálót használsz?

Magnus elnevette magát, majd egy pillanat múlva abba is hagyta, mire ráeszmélt, hogy kikotyogta az életkorát a különös, nem mindennapi boszorkánymester lakótársának. Csettintett egyet az ujjaival, mire kitárult előtte az erkély méretes üvegajtója.

- Csak kerekítettem, Tessa, kerekítettem.

*

Fun fact: a kiemelt mondatok egy idézet a  Mennyei tűz városa című kötetből. Alec szavai Magnushoz abban a jelentben, mikor Asmodeus el akarja venni Magnus halhatatlanságát. A cím ezekre a szavakra utal.

STARS regényismertető*

Aznap éjjel mindenki mellett sétált valaki. De mellettem csupán az árnyékom ballagott, mely hol kivilágosodott, hol sötétebb lett, mikor elhaladtam a fények mellett. 

Egyetlen este. Egyetlen találkozás. Egyetlen szürke és unalmas élet, amely gyökerestől megváltozott, mikor leesett az első hó, és először találta szembe magát azzal a mosollyal.  

Először arra gondoltam; hű. Aztán arra, hogy hűha. 

Egy álom, mely olyan elérhetetlennek tűnik, mint a csillagok az éjszakai égbolton. Mégis van rá mód, hogy elérjük őket. 

Túl alacsony vagyok. Az ég pedig magasabban van, mint gondoltam. Valakinek még fel kéne állnia a vállamra, hogy elérhessük. Segítenél? 

Egy színpad, mely mindeddig érintetlen volt. Egy dal, melyet ezelőtt soha senki nem énekelt el. Egy hang, mely a mai napig csendben maradt és meg sem próbált szárnyalni, de most egyre csak feljebb repít. 

Azt a dalt viszont tisztán hallottam. 

Dőlj hátra és élvezd, mert elmesélem neked az életem ritmusát. Ezt a dallamot pedig egy igaz barát tette lehetővé. Aki sosem adta fel, és nála megállíthatatlanabb nincs a világon. És mikor a függöny felemelkedik, a lélegzeted eláll és a közönség bíztató tapsával találod szembe magad, tudd, hogy nem vagy egyedül. 

Annak a színpadnak már csak arra van szüksége, hogy beragyogd.

Ami a pillangó után marad

Üdv!
Egy újabb Miraculous Ladybug fanfictiont hoztam el nektek. Leleplezték Halálfejet és felszabadították Párizst. Na de mi lesz ezután? Mi lesz a hátrahagyott sebekkel?
Jó olvasást!

Gabriel Agreste Halálfej. Mindvégig ő volt az. A híres divattervező, a rideg, titokzatos férfi. Adrien édesapja.

Katica ledöbbenve ült a tetőn. Most először látta Fekete Macskát sírni. Valamiért könnyek törtek ki zöld szeméből, és mielőtt a lány bármit is mondhatott volna, megfordult és elrohant. Nem nézett vissza. Hogy hova mehetett, arról ötlete sem volt.

Fájt a tudat, mikor megtudták, elállt a szava, mikor eljutott a tudatáig. Nem volt képes először elhinni sem. Ekkorát még soha nem csalódott senkiben. Ő tisztelte a férfit, a példaképe volt a tehetsége miatt. Csodálta, milyen dolgokra képes, most pedig hányingere támadt a gondolatra, hogy mindvégig Halálfejt csodálta. Az ellenségüket.

Még mindig nem tudtak mindent. Miért lopott el egy kwamit, miért használta rossz dolgokra? Miért harcolt ellenük, a város ellen? Miért akarta mindenáron az isteni erőt birtokolni a talizmánokkal? Mi volt a célja?

Legyőzték őt. És most mi lesz ezután? Börtönbe kerül? Kivégezni nem tudják. Örökre be lesz zárva? Katica úgy gondolta, megérdemelné. Gyűlölte őt, gyűlölte, hogy eddig nem jött rá, pedig néha olyan közel jártak az igazsághoz, mintha egyetlen egy lépésre lenne. Azt gyűlölte a legjobban, hogy ő Adrien apja. Hogy ekkora fájdalmat kell okoznia a fiának, hogy ekkorát kell csalódnia benne. Újra és újra pofára kell esnie a legkeményebb aszfalton; először az édesanyja, majd az apja.

Adrien. Vajon mi van most vele? Mit érezhet most? Mi lesz vele ezután? Milyen élete lesz innentől, szülők nélkül, egyedül, ráadásul abban a tudatban, hogy mindvégig a saját apja volt az, aki tönkre akarta tenni Párizst, az egész világot. Vajon ő sejtette? Egészen biztosan nem. Mi járhat most a fejében? Megválaszolatlan kérdések, okok, mikről eddig tudomást sem szerzett. Katicának fájt a szíve a fiúért. Szerette őt, ezért soha nem akarta, hogy fájjon neki valami. Ezt pedig képtelen volt megakadályozni. Mert ez több volt, mint egyszerű fájdalom, sokkal több. Mintha a szívét megragadták és jól földhöz vágták volna, majd utána rátapostak újra és újra. Aztán végül otthagyták, egyedül, csalódással és sebekkel tele. Senki hozzá nem érne, rá sem nézne. Ott heverne, örökké.

Katica nem bírta elviselni ezt gondolatot. Eldöntötte, hogy meglátogatja. Nem tudta, hogy segít-e bármit is, inkább úgy sejtette, hogy csak rosszabb lesz a helyzet. De egyszerűen muszáj volt látnia. Nem önzőségből, csak meg akarta nézni, hogy hogy van. Bár sejtette, hogy mi fogja várni. Csak el akart menni. Képtelen volt tétlenül üldögélni. Látnia kell Adrient. Pár pillanatig elgondolkodott rajta, hogy maszk nélkül menjen-e. Marinettként viszont leöltve a pöttyöket sokkal gyengébb lesz,  talán ő maga is sírva fakadna, még több fájdalmat okozva ezzel. Szuperhősként ért oda a hatalmas házhoz, bár most nem igazán érezte hősnek magát. Még akkor sem,  hogy legyőzték Halálfejet. Mi értelme van győzni, ha annak, akit szeret, megszakad tőle a szíve?

Egy háztetőn landolt, ahonnan tisztán belátott Adrien szobájába. Elkerekedtek a szemei és érezte, hogy remeg. Összeszorult a szíve a látványtól. A szoba kész káosz volt, mintha bombát robbantottak volna benne. A könyvespolc szanaszét tört, karmolásokkal volt díszítve. Az összes könyv a földön hevert, néhány szétszaggatva terült el a padlón. A zongora a szoba közepén volt, felborulva, két lába kitörve. Mellette összetépett kották feküdtek. A bútorok és a televízió is felborultak. A falakon foltok éktelenkedtek, mintha nekivágtak volna valamit. Az ablakok pedig mind be voltak törve. A szilánkok teleszórták a padlót és a könyveket. A földön pedig mintha korom lett volna, a sötét por ellepte az egész szobát. Mindez közepén Adrien ült, üveges szemekkel bámult maga elé a semmibe, arcán folyamatosan könnyek folytak le. Nathaliel előtte guggolt és átkarolta, próbált beszélni neki, próbálta megnyugtatni, megvigasztalni. Feleslegesen. A fiú nem reagált semmit, csak sírt és sírt, megállíthatatlanul.

Katica belépett a szobájába. Mintha megtámadta volna valami. Csak nem az édesapja tette? Lehetetlen, ő most el van zárva, kizárt, hogy kiszabadult és megtámadta a fiát.
Talán volt egy társa? Lehet, hogy több Halálfej is van, és Mr. Agreste csak a kezdet?

De valahogy ez most nem számított annyira. Csak a szerelme volt egyedül fontos, aki ott térdelt előtte zokogva, összetörve. Hogyan segíthetne rajta? Hiszen ő volt az, aki mindvégig az édesapjával küzdött, aki legyőzte és elfogta. Pont egy ilyen személyre van most a legkevésbé szüksége, nem? Katica mégis eljött.

- Adrien. - Elég volt megszólítania, egyetlen lágyan kiejtett név. Látta, hogy a fiú megremeg és lassan felemeli a tekintetét. Majd újra megremeg. Csak bámulta, egy percre abbahagyta a sírást, és csak némán nézett egyenesen a szemébe.

- Adrien, én... - ismételte, de a hangja remegett. Bocsánatot kell kérnie. Azt kell mondania, hogy ne aggódjon, nincs egyedül, ő mindig itt lesz neki, ha baj van, ha segítség kell. Hogy sajnálja, ami történt, és minden rendben lesz, csak tartson ki, sírjon, ha szeretne, dühöngjön, ha akar, vagy ölelje meg, ha arra van szüksége. Talán most az egész világ összedőlt számára, de ő itt lesz ha szüksége van rá, akár százszor is megmenti őt újra és újra ha kell, csak ne ártson magának, mert ő még igenis itt van neki és aggódik érte. Fáj, hogy nem tudta megmenteni, fáj, hogy így kell látnia, de mindezek után is, azt akarja, hogy boldog legyen, hogy újra tudjon mosolyogni és az az életvidám, energikus fiú lenni, akit szeret. Bárcsak ki tudná mondani mindezt.

Ehelyett szótlanul állt, és érezte, hogy kibuknak a könnyei, amik lassan végiggördülnek az arcán. Adrien feltápászkodott és Katica elé lépett. Üres tekintettel nézett rá, majd egyszer csak, mintha a világ legegyértelműbb dolga lenne, mintha csak annyit mondana, hogy szép időnk van, könnyedén megszólalt. Ez az egy mondat mindent megváltoztatott és mindent felforgatott.

- Én vagyok Fekete Macska.

Nem lehet.

Katica hátralépett egyet.

Lehetetlen.

Hirtelen meg jobban sírni kezdett.

Képtelenség.

Otthagyta a szobát és Adrient. Tetőről tetőre ugrott, elmenekülve.

Egyszerűen nem lehetséges.

Ezt nem tudja elhinni. Adrien Fekete Macska. Adrien Fekete Macska!

Katica megállt és kifújta magát. Újragondolta a szuperhőslétüket. Az emberekért léteznek, hogy megóvják őket, biztonságot nyújtanak számukra. Párizs lakosai voltak az ő életük legfontosabb tényezői.

Macska számára Katica volt mindvégig a legfontosabb. Talán ha máshogy tudta volna meg az igazságot, akkor örült volna, egyenesen a nyakába borult volna. De így fájt neki, a világ legszomorúbb leleplezése valahogy nem illett a mindig életvidám, energikus Macskához.

Katica vett egy mély levegőt és visszafordult. Már majdnem odaért, mikor egy fekete szuperhős landolt előtte.

- Adrien - kezdte. Ha már ma minden lelepleződött, akkor a maga titkáról is lehúzza a fátylat.

Be forever Yorozuya

A Gintama Be forever Yorozuya - The Movie Final Chapter című film inspirálta versem. (Soha nem írok verseket, szóval ha béna lett, nézzétek el nekem.) Ez az anime hatalmas hatással volt rám, és rengeteg élményt adott nekem. Mindig furcsának találtam azt, ha az ember egy filmből vagy sorozatból tanul, de el kell ismernem, a Gintama nagyon sok mindent tanított nekem. A lelkemben élő Touya-tavas fakard talán nem ébredt fel, de tudom, milyen egyszerre a pillanatért élni, és közben várni arra és azokra, akikért érdemes. Az alkalmi munkásság annyit jelent, hogy segítesz másokon, megismersz másokat, hogy aztán velük karöltve éled az életed, kezedben egy frissítő epres tejjel, mosollyal az arcodon.

Hamarosan érkezik egy újabb Miraculous fanfiction, és a még sok más. Jó ólvasást! :)

Hogy mit jelent nekünk a Yorozuya? 

Gin-san, Shinpachi és Kagura, 

Egy egyszerű fatábla alatt élve 

Mindent elfogadunk, bármire készen, 

És ha ez az idióta itt is hagy minket, 

Hátat fordít és csak int egyet, 

Mi minduntalan csak követjük, 

Hogy újra és újra visszahozzuk 

Azt a hatalmas idiótát. 

Hisz ki másnak jutna eszébe a Yorozuya, 

Ki mindent elvállal, de semmire se futja, 

Hogy agyonüt egy parféért másokat 

Elgázol egy lányt, ami bár nem ért sokat, 

Csak annak az idiótának, 

Az egyetlen és egyedüli Shiroyashának. 

Mi hárman, Sadaharuval karöltve 

Várjuk őt, hogy az ajtón egyszer csak beesen, 

És lerúgja a csizmáját, mint rég, 

Mi meg ráhúzzuk a takarót, mert hideg, mint a jég. 

Majd másnap ránk mosolyog, 

Lehunyja a szemét és csak annyit mond: 

Asszem kidobom a taccsot itt és most. 

Akárhogy is legyen, mi mindig várunk rá, 

Tudjuk, egyszer eljön, nem kételkedünk már, 

És Edo utcáin négyen kelünk át 

Felébresztve a még mindig élő Yorozuyát.