Aznap éjjel mindenki mellett sétált valaki. De mellettem csupán az árnyékom ballagott, mely hol kivilágosodott, hol sötétebb lett, mikor elhaladtam a fények mellett.
Egyetlen este. Egyetlen találkozás. Egyetlen szürke és unalmas élet, amely gyökerestől megváltozott, mikor leesett az első hó, és először találta szembe magát azzal a mosollyal.
Először arra gondoltam; hű. Aztán arra, hogy hűha.
Egy álom, mely olyan elérhetetlennek tűnik, mint a csillagok az éjszakai égbolton. Mégis van rá mód, hogy elérjük őket.
Túl alacsony vagyok. Az ég pedig magasabban van, mint gondoltam. Valakinek még fel kéne állnia a vállamra, hogy elérhessük. Segítenél?
Egy színpad, mely mindeddig érintetlen volt. Egy dal, melyet ezelőtt soha senki nem énekelt el. Egy hang, mely a mai napig csendben maradt és meg sem próbált szárnyalni, de most egyre csak feljebb repít.
Azt a dalt viszont tisztán hallottam.
Dőlj hátra és élvezd, mert elmesélem neked az életem ritmusát. Ezt a dallamot pedig egy igaz barát tette lehetővé. Aki sosem adta fel, és nála megállíthatatlanabb nincs a világon. És mikor a függöny felemelkedik, a lélegzeted eláll és a közönség bíztató tapsával találod szembe magad, tudd, hogy nem vagy egyedül.
Annak a színpadnak már csak arra van szüksége, hogy beragyogd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése