Üdv! Az utolsó történet, mielőtt indulok a táborba. A Gintama sorozatnak a következő része.
Jó olvasást és további jó nyarat! :)
Az utca porát számtalan ember taposta. Ezen a nyáron iszonyatos hőség volt, az elmúlt napokban mindenki otthon maradt, vagy a behúzódott az árkékba, hogy védekezzen a nap melegétől. Kagura emlékezett, Gin-san milyen nagyon be akart szerezni egy ventillátort, sikertelenül. Manapság mindenki hűtőberendezést használ. Viszont ezen a napon nem volt szükség egyikre se. Az égen felhők gyülekeztek, eltakarva a napot, mely hiába próbálta fényét mégiscsak lejuttatni az emberekhez, akik örültek, hogy nem sikerült. A hűvös idő hatására megteltek az utcák és a parkok. Gin-san és Shinpachi besegített egy bolti eladónak, míg Kagura elvitte Sadaharut sétálni. Nagyon szeretett a kutyájával lenni. Nagyon szerette őt. A kis - jó, igazából hatalmas - fehér szőrmókja, aki mindig ott volt, ha magányos volt, vagy egyszerűen csak érezni akarta a közelségét. Sadaharu is imádta a gazdáit. Néha az ízüket is.
Esernyőjét összecsukva tartotta, ahogy a szokásos játszótérre tartottak. Úgy nézett ki, hamarosan esni fog, de ez nem zavart senkit. Kagurát különösen nem. Volt, hogy a csapadék ellenére sem húzta fel az ernyőt abban a gondolatban, akkor nem látná az eget. Mikor süt a nap, akkor muszáj kinyitnom, és semmit sem látok belőle. Legalább akkor szeretném nézni, mikor rossz idő van. Nem zavar a víz. Nem zavarnak a szürke felhők. Legalább fel tudom emelni a tekintetem magasra, a végtelenbe. Ezek voltak a szavai, ha valaki érdeklődött, miért nem nyitja ki sokszor az esernyőjét, mikor esik.
Elértek a játszótérre, egy puszit nyomott Sadaharu fejére, aki a gesztus után örömmel futkározott a többi gyerek közt, felugorva egy mászókára, hogy aztán a homokozóban landoljon. A gyerekek nevettek és megsimogatták puha szőrét. Kagura mosolyogva nézte, és leült egy hintára. Jóval később azonban valaki más vonta el a figyelmét.
Nem sokszor látta errefelé Sogót. Főleg nem egyedül. A fiú zsebre tett kézzel sétált, láthatóan esernyő nélkül. Kagura biztos volt benne, hogy el fog ázni, hacsak nem megy be valahova. Meg akarta szólítani, de észrevette, hogy tekintete üresen mered maga elé. Bizonyára elmerült a gondolataiban. Fúrdalta a kíváncsiság, hogy mi lehet az, amin ennyire töri a fejét, ami annyira lefoglalja, hogy talán még azt se venné észre, ha odamenne hozzá és megcsókolná. Kagura meg akarta ismerni őt a gondoltaival együtt.
Sogo befordult egy utcán, és Kagurának feltűnt, hogy a Yorozuya felé tart. Fütyült Sadaharunak, aki máris boldogan szökkent oda hozzá. A gyerekek integettek nekik, a lány viszonozta, Sadaharutól pedig egy farokcsóválást kaptak. Kagura meggyorsította a lépteit. Még Sogo előtt oda fog érni, majd be fogja hívni őt, hogy ne ázzon el, és megkínálja valamivel... mondjuk vízzel, mert csak az van. Gin-san pedig tuti nem adna neki az epres tejéből.
Így tervezte. De nem mintha így is történt volna. Kagura csak még messzebb érezte magát Sogotól.
Ahogy nézte a távolodó fiút, magát hibáztatta. Miért kellett harcolniuk? Dehát szeret vele küzdeni. Talán csak fel kellett volna invitálnia. Azt elfogadná? Kötve hitte el. Nem szereti a tálsaságukat. Nem most rontotta el, hanem már nagyon rég. Hónapokkal ezelőtt, mikor először találkoztak. Már akkor el volt döntve, hogy Sogo nemet fog mondani. Pedig behúzódhatott volna a közelgő eső elől valahova. Vajon szereti az esőt? Pedig Shinpachi kapott zöld teát attól az eladótól, akinek a boltjában besegítettek. Vajon szereti? Kagura nem tudta. És akkor jött rá, hogy tulajdonképpen semmit sem tud róla.
Hogyan tudná megismerni Sogót? Az igazi énjét. Nem tudta a választ akkor sem, ha végig ezen töprengett, miközben Edo utcáin elindulva céltalanul sétált esernyőjét felhúzva. Eleredt az eső. Kagura mégsem csukta be ernyőjét, hogy felnézhessen az égre. Most nem érdekelte. Tekintete állandóan a fiút kereste. Azt nem tudta, mit tenne vagy mondana, ha találkozna vele. Csak találkozni akart vele. Meg is történt, csak nem úgy, ahogy képzelte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése