Egy család mindig egy család marad

Sziasztok! Újra itt vagyok, bár rövid ideig, mert ismételten ez az utolsó ficem, amit mostanában tudok hozni. Nemrég értem haza a táborból (ami nem mellesleg eszméletelen jó volt! ^^) és hamarosan megyünk nyaralni.
A Gintamás történetnek a folytatását hoztam. Jó olvasást hozzá, és további jó nyarat mindenkinek! :)

Sietős léptek hangja, csordogáló víz, tetőkön koppanó esőcseppek. Kagura minden zajt tisztán hallott. Elméje kitisztult, ezáltal hallása is kifinomultabb lett. Szeme az embereket pásztázta, akik eddig nem félve a rossz időtől, most már megijedve, hogy bőrig áznak, fedett helyet kerestek. Nem gondolt arra, hogy valamelyikőjüket is beinvitálja a Yorozuya menedékébe. Csupán csak Sogót akarta. Nem tudta, miért, de gondolatai csak is erre ösztönözték. Cipője átázott. Víz. Az ereszcsatornából szép lassan golydogált le az eső. Tócsák keletkeztek. Víz. Víz mindenhol. Kagura megcsúszott, hátraesett egy tócsába és még jobban átázott mindene. A koszos folyadék felcsapott körülötte, a mellette lévő emberek ruháit érve, akik szitkolózva fordultak a lány felé, majd bosszankodva továbbmentek választ nem kapva. A víz Kagura arcába is jutott, de nem törődött vele. Lehajtotta a fejét, leengedte lábai mellé a kezeit és ülve maradt. Nem állt fel. Ott maradt egyedül. Hirtelen úgy érezte magát, mint mikor az anyja betegen feküdt, az apja és a bátyja otthagyta őket, és egyedül maradtak a földön. Az eső nem állt el. Csak egyre jobban eleredt.


Az a lány is naivan világos árnyalatú. A szeme mindig csillog, ajkát mindig mosolyra húzza, késztetve, hogy ő maga is viszonozza a gesztust nem érdekelve, hogy épp harcolnak, vagy rossz hangulatban van. Mégis, ő nem ember. A másik oldala, a Yato oldala biztosan rengeteg sötétséget rejt. Nem látta még olyan állapotban Kagurát, de tudta; nem szeretne akkor küzdeni vele. Mert nem tudná legyőzni. Mert hiába sebesítené meg, nem térne magához. Mert csak úgy lehet megállítani, ha a szívét gyógyítják meg. Sogo nem értett az érzelmek megfékezéséhez. Mikor a nővére élt és mellette volt, akkor talán, de többé már nem.

Belerúgott egy kavicsba, ami egyenesen egy széles kőfalhoz gurult, és nagyot koppanva találta el azt. Sóhajtott és felnézett az égre, bőrén egyre gyakrabban érezve az esőcseppeket. Be kéne húzódnia valahová. Nem szerette a csapadékot, a szülei és a nővére halálára emlékeztette. Mindkét nap esett az eső. Mintha valami vészjósló jel lenne az égiektől, hogy egy hozzá közel álló személy el fog hunyni. Vagy több. Erősen ökölbe szorította a kezét. Nem hagyhatja, hogy az érzelmei felemésszék őt, akkor sem, ha az fájó emlékek minden cseppje szúrja legbelül, csakúgy, mint a vízcseppek, melyek ugyan nem sebesítik meg, ugyanolyan rossz érzést keltenek, mint a tűszúrások.

Ránézett az utcán csordogáló vízre, mely szürkés árnyalatot öltve folyt a lábai előtt. Tekintete követte az útját, mely a kőfal felé vezetett, ahol hirtelen egybefolyt egy teljesen más színű folyadékkal: vörös. Az eső eggyé vált a nedvvel, amely láttára Sogonak elkerekedtek a szemei, harsány kiáltás hagyta el a torkát, amilyet még sosem hallott önmagától, majd rájött, hogy a vér tőle származik. Kihúzta a kardját, de nyomban le is rogyott a földre. A penge az út homokjába hullott Sogoval együtt, aki nem érezte semmijét a fájdalom miatt, mely mintha mindenhol égette volna. Gondolkodni próbált. Megmérgezték? Meglőtték? Most meg fog halni? Fogalma sem volt.

A francba, ha ezt tudom, sosem utasítom vissza Kaguráék meghívását! Még akarok velük egyszer beszélni! Kondo-sannal is, még Hijikata-sannal is! Vagy legalább hagy menjek el utoljára a nővérem sírjához! Csak ennyit szerettem volna. Kétségbeesetten kapaszkodott az utolsó cselekedetei gondolatába, melyeket akkor és ott nem tehetett meg.

Eszméletét vesztette. Elvigyorodott, magához vette a kardját és felállt. Kinyílt a szeme, majd felnézett a kőfal tetejére. Írisze és pupillája vörös volt. Vérvörös.


Kagura nem tudta, mennyi ideig ült ott. Nem is érdekelte. Csak némán nézett le a földre, szemét félig becsukva és arra gondolva, mit rontott el ennyire. Mert valamit egészen biztosan rosszul csinált. Már nagyon rég.

- Hé hölgyem, nagyon meg fog fázni, ha sokáig itt üldögél - szólt hozzá egy különös hang, amelyet nem tudott beazonosítani, pedig ismerős volt. Valaki ott állt előtte és aggódott érte.

- Nem baj. Nem zavar - válaszolt halkan, fel sem nézve.
- Van nálad esernyő, miért nem húzod fel? - Nem válaszolt. A férfi felsóhajtott, leguggolt elé és fölé tartotta a saját ernyőjét. Az esőcseppek nem érték tovább Kagurát, olyan hirtelen megszűntek, mint a rizs a tálból, ha elkezdi enni. Felnézett, és egy pár döglött halszemet és egy felmososórongyhajat talált maga előtt.

- Így van, emeld fel a fejed - mondta most már a rendes hangján Gin-san. - Tudod, nem jó a földet nézni. Vagy tekints felfelé, vagy magad elé. De a legjobb, ha a barátaidra pillantassz. - Újabb lépteket hallott, és Shinpachi is leguggolt melléjük, rámosolyogva Kagurára, aki némán bámulta őket tovább.

- Na mi van, megkukultál? - kérdezte Gin-san, meglengetve kezét a lány arca előtt. Csendben nézték egymást még pár másodpercig, majd Kagura hirtelen elmosolyodott.

- Vagy ha a családodra. - A fiúk bólintottak, és a lány számára ez egy nem kimondott egyezség volt, hogy mostantól hivatalosan is egy család. Szája fülig ért, elengedte az esernyőjét és a másik kettő nyakába ugrott, ezzel elérve, hogy guggolásből térdelő helyzetbe menjenek át. Gin-san maga mellé ejtette az esernyőjét. Egyikőjük sem panaszkodott, hogy vizes és koszos lett a ruhája. Nevetve átkarolták egymást és Kagura érezte, hogy nincs többé egyedül. Soha többé.

Egy nemleges válasz mindig elutasítás marad

Üdv! Az utolsó történet, mielőtt indulok a táborba. A Gintama sorozatnak a következő része.
Jó olvasást és további jó nyarat! :)

Az utca porát számtalan ember taposta. Ezen a nyáron iszonyatos hőség volt, az elmúlt napokban mindenki otthon maradt, vagy a behúzódott az árkékba, hogy védekezzen a nap melegétől. Kagura emlékezett, Gin-san milyen nagyon be akart szerezni egy ventillátort, sikertelenül. Manapság mindenki hűtőberendezést használ. Viszont ezen a napon nem volt szükség egyikre se. Az égen felhők gyülekeztek, eltakarva a napot, mely hiába próbálta fényét mégiscsak lejuttatni az emberekhez, akik örültek, hogy nem sikerült. A hűvös idő hatására megteltek az utcák és a parkok. Gin-san és Shinpachi besegített egy bolti eladónak, míg Kagura elvitte Sadaharut sétálni. Nagyon szeretett a kutyájával lenni. Nagyon szerette őt. A kis - jó, igazából hatalmas - fehér szőrmókja, aki mindig ott volt, ha magányos volt, vagy egyszerűen csak érezni akarta a közelségét. Sadaharu is imádta a gazdáit. Néha az ízüket is.

Esernyőjét összecsukva tartotta, ahogy a szokásos játszótérre tartottak. Úgy nézett ki, hamarosan esni fog, de ez nem zavart senkit. Kagurát különösen nem. Volt, hogy a csapadék ellenére sem húzta fel az ernyőt abban a gondolatban, akkor nem látná az eget. Mikor süt a nap, akkor muszáj kinyitnom, és semmit sem látok belőle. Legalább akkor szeretném nézni, mikor rossz idő van. Nem zavar a víz. Nem zavarnak a szürke felhők. Legalább fel tudom emelni a tekintetem magasra, a végtelenbe. Ezek voltak a szavai, ha valaki érdeklődött, miért nem nyitja ki sokszor az esernyőjét, mikor esik.

Elértek a játszótérre, egy puszit nyomott Sadaharu fejére, aki a gesztus után örömmel futkározott a többi gyerek közt, felugorva egy mászókára, hogy aztán a homokozóban landoljon. A gyerekek nevettek és megsimogatták puha szőrét. Kagura mosolyogva nézte, és leült egy hintára. Jóval később azonban valaki más vonta el a figyelmét.

Nem sokszor látta errefelé Sogót. Főleg nem egyedül. A fiú zsebre tett kézzel sétált, láthatóan esernyő nélkül. Kagura biztos volt benne, hogy el fog ázni, hacsak nem megy be valahova. Meg akarta szólítani, de észrevette, hogy tekintete üresen mered maga elé. Bizonyára elmerült a gondolataiban. Fúrdalta a kíváncsiság, hogy mi lehet az, amin ennyire töri a fejét, ami annyira lefoglalja, hogy talán még azt se venné észre, ha odamenne hozzá és megcsókolná. Kagura meg akarta ismerni őt a gondoltaival együtt.

Sogo befordult egy utcán, és Kagurának feltűnt, hogy a Yorozuya felé tart. Fütyült Sadaharunak, aki máris boldogan szökkent oda hozzá. A gyerekek integettek nekik, a lány viszonozta, Sadaharutól pedig egy farokcsóválást kaptak. Kagura meggyorsította a lépteit. Még Sogo előtt oda fog érni, majd be fogja hívni őt, hogy ne ázzon el, és megkínálja valamivel... mondjuk vízzel, mert csak az van. Gin-san pedig tuti nem adna neki az epres tejéből.

Így tervezte. De nem mintha így is történt volna. Kagura csak még messzebb érezte magát Sogotól.


Ahogy nézte a távolodó fiút, magát hibáztatta. Miért kellett harcolniuk? Dehát szeret vele küzdeni. Talán csak fel kellett volna invitálnia. Azt elfogadná? Kötve hitte el. Nem szereti a tálsaságukat. Nem most rontotta el, hanem már nagyon rég. Hónapokkal ezelőtt, mikor először találkoztak. Már akkor el volt döntve, hogy Sogo nemet fog mondani. Pedig behúzódhatott volna a közelgő eső elől valahova. Vajon szereti az esőt? Pedig Shinpachi kapott zöld teát attól az eladótól, akinek a boltjában besegítettek. Vajon szereti? Kagura nem tudta. És akkor jött rá, hogy tulajdonképpen semmit sem tud róla.

Hogyan tudná megismerni Sogót? Az igazi énjét. Nem tudta a választ akkor sem, ha végig ezen töprengett, miközben Edo utcáin elindulva céltalanul sétált esernyőjét felhúzva. Eleredt az eső. Kagura mégsem csukta be ernyőjét, hogy felnézhessen az égre. Most nem érdekelte. Tekintete állandóan a fiút kereste. Azt nem tudta, mit tenne vagy mondana, ha találkozna vele. Csak találkozni akart vele. Meg is történt, csak nem úgy, ahogy képzelte.

Helyzetjelentés*

Sziasztok! :)
*-gal fogom jelölni, ha valamelyik bejegyzés nem fanfiction.
Szóval, két hétig nem leszek otthon. Az első 2017. július 17-július 21. között lesz. Táborba megyek Tiszafüredre, a Tisza-tónál. Már nagyon várom, rengeteg program lesz, és a két legjobb barátnőm is jön. :)
A második 2017. július 29-augusztus 5. között lesz. Nyaralni megyünk Olaszországba, Lignanóba. Átmegyünk Velencébe meg egy csomó helyre is, szóval biztosan meg fog jönni az ihlet a nyári történetekre (Viktor és Yuuri Velencében... Jól hangzik. :D).

A két kihagyás között leszek, tehát jön majd fic. A Yuuri!! on Ice animével kapcsolatban is van pár ötletem, szóval azt nem hagytam még ott. De most elsősorban a Gintamával szeretnék foglalkozni, legfőkébben a többrészes történettel, amit elkezdtem. Enyhe spoiler: Kamuit is bele fogom írni.

Ha van bármi ötletetek vagy kérésetek (hogyha olvas egyáltalán valaki :D), akkor nyugodtan írjátok meg. Ha tetszik, megvalósítom. :) Valamint véleményeket és kritikákat is várok, bármely történethez.
Köszönöm, hogy végigolvastad. Szép napot! ^^

Egy szadista mindig szadista marad

Üdv! Meghoztam az Egy pozitív ember mindig pozitív marad című Gintama fanfictionnak a folytatását. És hamarosan jön egy helyzetjelentés is. :)
Jó olvasást!

Okita Sogo, a Shinsengumi első osztagának a kapitánya, aki rendkívűl tehetséges kardforgató. Valamint szadista és kegyetlen. Mindenki csak így ismerte. Pletykák keringtek róla, amiket figyelembe se vett. Mindenki hiheti azt, amit akar. Az emberek ostobák. Hogyha egyszer eldöntik valakiről, hogy rossz vagy jó, az úgy is marad. És több nem is érdekli őket. Pedig semmi se fekete vagy fehér. Mindenki szürke, csak más árnyalatban. Valakiben több a sötétség, valakiben nem. És Sogo úgy gondolta, benne sok van. Viszont Kondo-sanban naivan kevés volt. Még sosem találkozott rajta kívül ilyen emberrel. Persze a nővérét kivéve. Ő maga volt a szeretet, amely felszínre hozta Sogo kedvességét is. Sokszor eltöprengett, hogy ő nem valami földre szállt angyal volt-e, aki szeretetet hozott még az ő szívébe is. Az angyalok nem halhatatlanok?

Sosem tekintett vissza a múltba. Mindig a jelennek élt, kivéve, mikor a nővére sírja mellé tette le a rózsát, amelyet minden héten megvett neki. Olyankor szeretett rá gondolni. Sosem beszélt a sírhoz, hülyeségnek tartotta. A nővére nincs ott, nem is hallaná a szavait, amelyet csak a szél fújna el messzire. Úgy gondolta, a szívében él most ő, és tisztában van minden érzésével és gondolatával. Hogy tudja, hogy Sogo úgy gondolja, soha többé nem fog tudni szeretni senkit. A szeretet számára csak egy messzi-messzi dolog, amit sosem értett igazán. De nem is akarta. Mert hiába szeretett valakit, elveszítette.

Mindezért hitték róla azt az emberek, hogy kegyetlen.

Kilépett a Shinsengumi bejáratán. Még hallotta, hogy Kondo-san beszélgetésre invitálja az Al-Parancsnokot, aztán elcsendedültek a hangok. Nem volt célja, hogy hova tart, egyszerűen sétálni akart. Majd ráfogja, hogy járőrözött. Nem figyelte, merre megy, azon töprengett, miről beszélhetnek Kondo-sanék. Talán mégiscsak ott kellett volna maradnia, hátha elkap pár szófoszlányt, amiből megtudhatja a téma mivoltját. Sóhajtott. Bármit is mond neki, biztos hogy könnyelműen teszi.

Megállt és körülnézett. Egy egy emeletes épület mellett találta magát, amelyet egyből felismert. Mégis miért ide jött? Egy táblán ott díszelgett a Yorozuya Gin-chan felirat, amely szintén nem volt számára ismeretlen. Milyen csoda folytán kötött ki itt? Sóhajtott. Semmi oka nem volt bemenni hozzájuk. Nem szokott baráti látogatásokat tenni. Nincsenek is barátai.

- Te meg mit kersel itt? - egy számonkérő ismerős magas hang érkezett pár méterről arrébb. Oda se kellett fordítania a tekintetét, hogy tudja, ki az. Kagura csípőre téve egyik kezét, másikkal esernyőjét tartva épp most ért haza Sadaharuval, a hatalmas űrlény-kutyával. Ránézett és unottan megindult tovább.

- Hé, ne hagyj figyelmen kívül, vagy megetetlek Sadaharuval! - csattant fel.

- Ó, én egy ilyen idegesítő törpének nem szentelek időt. Van elég dolgom. - Amint kimondta, a lány már támadott is. Lendítette a karját, ami elől kitért, de a lábával azonnal támadt, félig megfordulva. Sogo a földre esett, Kagura pedig ráugrott és az ütéseivel halmozta el. Fejét jobbra-balra billegtette, kitérve a lány támadásai elől, alkarjával és öklével pedig blokkolt párat. Elkapta a csuklóját, maga mellé lökve ezzel Kagurát. Fölé emelkedett, kitakarva a másik szeme elől a napot. Hunyorgott és a feje mellé csapta a kezeit a porba. A lány kipirulva nézett fel rá.

- Mássz le rólam! - sikította, majd egy hirtelem mozdulattal Sogo két lába közé térdelt. Fájdalmasan felszisszent, kezét az támadás elszenvedőjéhez. fogta. Kagura lábra ugrott, és győzelemittasan nézett a fiúra.

- Tudom én, hogy mik a férfiak gyenge pontjai! - Kinyújtva a kezét a szenvedő Okitára mutatott. - Ne becsülj le! - Baromság. Sogo sosem becsüli le az ellenfeleit, akikről tudja, hogy erősek. Sosem becsülte le Kagurát, csupán csak látszólag, hogy felidegesítse. Harciasan bámulták egymást, felmérve, hogy hogyan érdemes támadni. Csak úgy vibrált közöttük a levegő. Ezen a ponton csapódott ki a Yorozuya ajtaja, mely mögül egy álmos fej jelent meg. Göndör haja mégkócosabban állt, mint egyébként szokott, tekintete pedig mérgesen meredt a két ellenfélre, akik figyelmüket elszakították egymástól, és inkább ilyedten az imént megjelenő ezüsthajú fejre szentelték.

- Mi ez a hangzavar? Ti ketten, vagy abbahagyjátok a veszekedést, vagy összeházasítalak benneteket! Felébresztettetek a legszebb álmomból, amelyben összefutottam a Hanger×Hanger főszereplőivel, Gannal, Killuóval, Liroióval és Karapicuval! Tudjátok ti, milyen megtiszteltetés volt?! - Sogo elgondolkodott. Ez az ember, Főnök, nagyon furcsa szerzet. Nem tudja eldönteni, sötét van-e több belőle, vagy világosság. Ő nem fekete, nem fehér, de nem is szürke. Mégis milyen színe van neki? Végigmérte alaposan, de nem tudta eldönteni. Ki akarja deríteni. Meg akarja ismerni az új színt, amelyet még sosem látott senkiben.

Ó, Okita-san. - Megjelent egy újabb alak, aki mosolyogva pillantott az említettre a szemüvege mögül. - Nincs kedved bejönni? Van zöld teánk, egy ügyfelünktől kaptuk. - Kifejezéstelenül nézett rá. Miért ne? Régen ivott vízen kívűl mást. De aztán azt gondolta; mi oka lenne leülni velük és iszogatni? Nem igazán kedvelik egymást. Kagura még mindig harciasan bámulta. Gin-san pedig dühösen. Semmi keresnivalója itt. Igazából sehol sincs keresnivalója. Már rég rájött, hogy egyedül van. Nem mutatta soha ki, de ez zavarta. Ő is ember, és az embereknek ha csak egy kicsit is, de szükségük van valakire. Bárkire.

Visszautasította az ajánlatott. Egyikőjük sem értette, miért, csak csendben nézték, ahogy Sogo zsebre tette a kezét és továbbindult. Elhaladva a Yorozuya, majd Kagura mellett. Végül eltűnt a tömegben. A lány lesütötte a szemét és ökölbe szorította a kezét. Belerúgott az utca porába, a fiú felé, aki már jóval messzebb volt ahhoz, hogy eltalálja.

Gin-san és Shinpachi sajnálták Kagurát, de nem tudnak mit tenni. Nem tudnak semmit se mondani. A lány fel se nézve rájuk közölte, hogy vigyázzanak Sadaharura, mert elfelejtett valamit, majd esernyőjét a vállának döntve elindult. Pont arra, amerre Sogo.

- Az az idióta szadista - suttogta.