Egy újabb Miraculous Ladybug fanfictiont hoztam el nektek. Leleplezték Halálfejet és felszabadították Párizst. Na de mi lesz ezután? Mi lesz a hátrahagyott sebekkel?
Jó olvasást!
Gabriel Agreste Halálfej. Mindvégig ő volt az. A híres divattervező, a rideg, titokzatos férfi. Adrien édesapja.
Katica ledöbbenve ült a tetőn. Most először látta Fekete Macskát sírni. Valamiért könnyek törtek ki zöld szeméből, és mielőtt a lány bármit is mondhatott volna, megfordult és elrohant. Nem nézett vissza. Hogy hova mehetett, arról ötlete sem volt.
Fájt a tudat, mikor megtudták, elállt a szava, mikor eljutott a tudatáig. Nem volt képes először elhinni sem. Ekkorát még soha nem csalódott senkiben. Ő tisztelte a férfit, a példaképe volt a tehetsége miatt. Csodálta, milyen dolgokra képes, most pedig hányingere támadt a gondolatra, hogy mindvégig Halálfejt csodálta. Az ellenségüket.
Még mindig nem tudtak mindent. Miért lopott el egy kwamit, miért használta rossz dolgokra? Miért harcolt ellenük, a város ellen? Miért akarta mindenáron az isteni erőt birtokolni a talizmánokkal? Mi volt a célja?
Legyőzték őt. És most mi lesz ezután? Börtönbe kerül? Kivégezni nem tudják. Örökre be lesz zárva? Katica úgy gondolta, megérdemelné. Gyűlölte őt, gyűlölte, hogy eddig nem jött rá, pedig néha olyan közel jártak az igazsághoz, mintha egyetlen egy lépésre lenne. Azt gyűlölte a legjobban, hogy ő Adrien apja. Hogy ekkora fájdalmat kell okoznia a fiának, hogy ekkorát kell csalódnia benne. Újra és újra pofára kell esnie a legkeményebb aszfalton; először az édesanyja, majd az apja.
Adrien. Vajon mi van most vele? Mit érezhet most? Mi lesz vele ezután? Milyen élete lesz innentől, szülők nélkül, egyedül, ráadásul abban a tudatban, hogy mindvégig a saját apja volt az, aki tönkre akarta tenni Párizst, az egész világot. Vajon ő sejtette? Egészen biztosan nem. Mi járhat most a fejében? Megválaszolatlan kérdések, okok, mikről eddig tudomást sem szerzett. Katicának fájt a szíve a fiúért. Szerette őt, ezért soha nem akarta, hogy fájjon neki valami. Ezt pedig képtelen volt megakadályozni. Mert ez több volt, mint egyszerű fájdalom, sokkal több. Mintha a szívét megragadták és jól földhöz vágták volna, majd utána rátapostak újra és újra. Aztán végül otthagyták, egyedül, csalódással és sebekkel tele. Senki hozzá nem érne, rá sem nézne. Ott heverne, örökké.
Katica nem bírta elviselni ezt gondolatot. Eldöntötte, hogy meglátogatja. Nem tudta, hogy segít-e bármit is, inkább úgy sejtette, hogy csak rosszabb lesz a helyzet. De egyszerűen muszáj volt látnia. Nem önzőségből, csak meg akarta nézni, hogy hogy van. Bár sejtette, hogy mi fogja várni. Csak el akart menni. Képtelen volt tétlenül üldögélni. Látnia kell Adrient. Pár pillanatig elgondolkodott rajta, hogy maszk nélkül menjen-e. Marinettként viszont leöltve a pöttyöket sokkal gyengébb lesz, talán ő maga is sírva fakadna, még több fájdalmat okozva ezzel. Szuperhősként ért oda a hatalmas házhoz, bár most nem igazán érezte hősnek magát. Még akkor sem, hogy legyőzték Halálfejet. Mi értelme van győzni, ha annak, akit szeret, megszakad tőle a szíve?
Egy háztetőn landolt, ahonnan tisztán belátott Adrien szobájába. Elkerekedtek a szemei és érezte, hogy remeg. Összeszorult a szíve a látványtól. A szoba kész káosz volt, mintha bombát robbantottak volna benne. A könyvespolc szanaszét tört, karmolásokkal volt díszítve. Az összes könyv a földön hevert, néhány szétszaggatva terült el a padlón. A zongora a szoba közepén volt, felborulva, két lába kitörve. Mellette összetépett kották feküdtek. A bútorok és a televízió is felborultak. A falakon foltok éktelenkedtek, mintha nekivágtak volna valamit. Az ablakok pedig mind be voltak törve. A szilánkok teleszórták a padlót és a könyveket. A földön pedig mintha korom lett volna, a sötét por ellepte az egész szobát. Mindez közepén Adrien ült, üveges szemekkel bámult maga elé a semmibe, arcán folyamatosan könnyek folytak le. Nathaliel előtte guggolt és átkarolta, próbált beszélni neki, próbálta megnyugtatni, megvigasztalni. Feleslegesen. A fiú nem reagált semmit, csak sírt és sírt, megállíthatatlanul.
Katica belépett a szobájába. Mintha megtámadta volna valami. Csak nem az édesapja tette? Lehetetlen, ő most el van zárva, kizárt, hogy kiszabadult és megtámadta a fiát.
Talán volt egy társa? Lehet, hogy több Halálfej is van, és Mr. Agreste csak a kezdet?
De valahogy ez most nem számított annyira. Csak a szerelme volt egyedül fontos, aki ott térdelt előtte zokogva, összetörve. Hogyan segíthetne rajta? Hiszen ő volt az, aki mindvégig az édesapjával küzdött, aki legyőzte és elfogta. Pont egy ilyen személyre van most a legkevésbé szüksége, nem? Katica mégis eljött.
- Adrien. - Elég volt megszólítania, egyetlen lágyan kiejtett név. Látta, hogy a fiú megremeg és lassan felemeli a tekintetét. Majd újra megremeg. Csak bámulta, egy percre abbahagyta a sírást, és csak némán nézett egyenesen a szemébe.
- Adrien, én... - ismételte, de a hangja remegett. Bocsánatot kell kérnie. Azt kell mondania, hogy ne aggódjon, nincs egyedül, ő mindig itt lesz neki, ha baj van, ha segítség kell. Hogy sajnálja, ami történt, és minden rendben lesz, csak tartson ki, sírjon, ha szeretne, dühöngjön, ha akar, vagy ölelje meg, ha arra van szüksége. Talán most az egész világ összedőlt számára, de ő itt lesz ha szüksége van rá, akár százszor is megmenti őt újra és újra ha kell, csak ne ártson magának, mert ő még igenis itt van neki és aggódik érte. Fáj, hogy nem tudta megmenteni, fáj, hogy így kell látnia, de mindezek után is, azt akarja, hogy boldog legyen, hogy újra tudjon mosolyogni és az az életvidám, energikus fiú lenni, akit szeret. Bárcsak ki tudná mondani mindezt.
Ehelyett szótlanul állt, és érezte, hogy kibuknak a könnyei, amik lassan végiggördülnek az arcán. Adrien feltápászkodott és Katica elé lépett. Üres tekintettel nézett rá, majd egyszer csak, mintha a világ legegyértelműbb dolga lenne, mintha csak annyit mondana, hogy szép időnk van, könnyedén megszólalt. Ez az egy mondat mindent megváltoztatott és mindent felforgatott.
- Én vagyok Fekete Macska.
Nem lehet.
Katica hátralépett egyet.
Lehetetlen.
Hirtelen meg jobban sírni kezdett.
Képtelenség.
Otthagyta a szobát és Adrient. Tetőről tetőre ugrott, elmenekülve.
Egyszerűen nem lehetséges.
Ezt nem tudja elhinni. Adrien Fekete Macska. Adrien Fekete Macska!
Katica megállt és kifújta magát. Újragondolta a szuperhőslétüket. Az emberekért léteznek, hogy megóvják őket, biztonságot nyújtanak számukra. Párizs lakosai voltak az ő életük legfontosabb tényezői.
Macska számára Katica volt mindvégig a legfontosabb. Talán ha máshogy tudta volna meg az igazságot, akkor örült volna, egyenesen a nyakába borult volna. De így fájt neki, a világ legszomorúbb leleplezése valahogy nem illett a mindig életvidám, energikus Macskához.
Katica vett egy mély levegőt és visszafordult. Már majdnem odaért, mikor egy fekete szuperhős landolt előtte.
- Adrien - kezdte. Ha már ma minden lelepleződött, akkor a maga titkáról is lehúzza a fátylat.
