Valaki, aki számít neked, mindig fontos marad

Üdv! A Gintama fanfiction következő fejezete. Egyelőre fogalmam sincs, hány részes lesz ez a történet, de ez már a hatodik. Igazából egyre és egyre hosszabra nyúlik. Remélem nem gond. :)
Jó olvasást hozzá!

Ki a legfontosabb számodra? Egyszer az életben mindenki felteszi ezt a kérdést. Ám igazából a leglényegesebb, amit valaki feltehet magának, ami az élet minden szakaszában sorsdöntő, és az előbbi kérdésnek egy sokkal helyesebb változata; hogy kik a fontosak számodra. Ezen nem gondolkodunk el minden nap. Ez a kérdés csak úgy van, hogy egyszer eszünkbe jusson, addig  csendben és nyugodtan vár, de a választ mindenki tudja legbelül. Szüleid. Barátaid. Szerelmed. Testvéred. Vagy valaki, akivel különleges kapcsolatban vagy. A barátod is, meg nem is. Az ellenséged is, és nem is. A szerelmed is, meg nem is. Nem azért, mert össze vagy vele kapcsolatban zavarodva. Mert nagyon is jól tudod, hogy mi van köztetek. Kagura tudta.

Egy különleges kapcsolat.

Beismerte, hogy Sogo fontos számára. Nem tudta, mióta gondolja így, az érzés szikrája egyszer csak megjelent, majd idővel egyre erősebb lett a lelkében. Olyannyira, hogy lángoló tűzként égette a testét, valahányszor elesett, miközben a Shinsengumi felé rohant. A víz hideg volt, fázott, ám az érzés égetően emlékeztette arra, hogy kik a fontosak számára. Bíztatta, hogy ne adja fel. Kagura pedig nem adta fel.

Lihegve érkezett meg a Shinsengumi bejáratához. Nekirohant a kapunak, amely hangos robajjal kinyílt. Az udvaron nem volt senki, mindenki behúzódott az eső elől. Hijikata hangja hallatszódott, ahogy számol a gyakorlatozó katonáknak. A zaj felé vette az irányt, berontott a terembe, és könyörgő szemekkel nézett az osztagra.

- Kagura! Mit keresel itt? Mi történt? Csupa sár és víz vagy! - sietett oda hozzá a parancsnokhelyettes. Fáradtan lerogyott a földre. A futástól és az esések adta fájdalomtól nem volt semennyi ereje. Kissé szégyellte magát. A legyőzhetetlen Yato fajhoz tartozó mindig elszánt Kagura mindjárt elveszíti az eszméletét a kimerültségtől és pár eséstől. De mégis, ezzel sokat segített Sogonak, és mindenkinek. Felpillantott az aggódó arcú férfire, és remegő hangon, halkan kérlelve kipréselte a szavakat az ajkain.

- Sogo és a többiek... bajban vannak. Segítsetek... rajtuk. - Majd elveszítette az eszméletét. Azt már nem érezte, hogy Hijikata az ölébe veszi, átnyújtja két másik katonának, és parancsokat kezd el osztani.

- Most Okita a legfontosabb!


Hé, mondd csak... - kezdi suttogva. - Te nem a városért harcolsz? Mi van veled? Megtagadod azt, amit eddig megvédtél, és porig rombolod az otthonodat? - A két szem csak üresen meredt rá. - Azt hittem, bármit megtennél Kondoékért, Rendőrfiú. Ezzel ártasz nekik. Térj észhez! - Még csak nem is pislogott. - Te szereted ezt a helyet, és a lakóit. Szereted a Shinsengumit és a tagjait. És szereted... azt a lányt is. Tudom. Épp kiteszi érted a lelkét, hogy megmentsen. Te meg itt tombolsz, és azt gondolod, nem tudsz érezni. Semmi és senki iránt. Basszus, Okita, az ég szerelmére, térj észhez! - Megmozdult. Pislogott egyet, és tekintetét teljesen felé fordította. Figyelt rá. - Mi mind szeretünk téged. Csak kizárod a feléd irányuló érzéseket. Szóval, harcolj értünk! Ahogy mindig is tetted. Ahogy mindig is tettük. Még akkor is... ha úgy érzed, már felesleges, már késő. - A halál lángjai égtek a szemei előtt, mikor visszagondolt egy pillanatig gyerekkorára. - Akkor is van miért küzdeni. - Gin-san feltápászkodott a földről. Élesen nézett Sogora, aki továbbra is érzelemmentes maradt. Shinpachi meglendítette a kardát, kihasználva, hogy Okita pár pillanatig nem rá figyel, és az életlen felével próbálta eltalálni Sogot. Visszatámadott, kilökve a szemüveges kezéből a katanát, ami a boltos mellé esett le. Gin-san, Shinpachi elé lépett, intve neki, hogy menjen arrébb. A fiú a kőfal mentén végigfutott az utcán, hogy megnézze, jön-e már a segítség. Hátra fordulva éles robajjal fojt a harc, mindkettőjükből szivárgott a vér, de emberfeletti erővel küzdöttek, újra és újra összecsapva kardjukat. Az ég dörgött. A helyzet reménytelennek tűnt. Gin újra a földre esett, nekiütközött a falnak. Sogo elé lépett. Shinpachi ordított egyet, de már nem jutott el a férfi füléhez. A vér újra végig folyt az utcán.

Hirtelen megpillantotta Hijikatát és pár emberét, akik csurom vizesen, fejvesztve rohantak felé.

- Hol van Sogo? – kérdezte a Parancsnokhelyettes. Shinpachi megfordult, és Gin-san felé mutatott.

- Ott. – Az alkalmi munkás előtt nem állt senki. Az utca elhagyatott volt, csupán csak a cserépárus remegett még mindig a földön. – Volt. – A fiúnak csak a hűlt helye maradt, a katonák pedig odasiettek Shinpachival a megsérült ezüsthajú szamurájhoz, aki még magánál volt. Fejéből, oldalából és kezéből vér folydogált, vizes ruháján vörös foltokat hagyva. Shinpachi leguggolt mellé, és megragadta a tenyerét.

- Gin-san jól vagy? – Felnézett rá, és ujjait a keze köré fonta. – Láttam őt. Aki manipulálta Sogot. Ő volt. Vörös haja olyan, mint a vér. A mosolya... nem őszinte. Az arca... olyan, mint Kaguráé. Pont ugyanolyan, de mégis... teljesen más. Az a fiú segítségre szorul. De én nem tudok érte semmit tenni. Oh... Hijikata, mindenki. Hol van Kagura? Hozzátok ide őt! Ő segíthet. A fiú szemében, annak a szemében, akit szeret, egy olyan dolgot láttam, amit nem akartam, és amit még sosem láttam rajta, ami szomorúbb és reménytelenebb az összes magasból lehulló esőcseppnél, amelyek aztán egybefolynak egy saras pocsolyával, és eltűnnek a többi közt.

Ő sírt. Némán sírt. Könnyei végig gördültek az arcán, majd a nyakán. Ez volt a második érzelem, amit valaha is kimutatott. Az első a szeretet volt, azok iránt, akik fontosak voltak számára.


Kagura kinyitotta a szemét. Felállt a földről, és az előtte álló Sadaharura nézett. A kutya eljött érte. Szeretetteljesen nézett a lányra, nyelvét kiöltve mellé állt, hogy rá tudjon támaszkodni. Egy köszönömmel karöltve megcirógatta a fejét, kezét a hátára helyezte és belekapaszkodott.

- Te is aggódsz azért az idiótáért, mi? – Picit elmosolyodott, és lassú léptekkel megindultak.

Egy életcél mindig cél marad

Üdv! Az iskolakezdés miatt sajnos nagyon ritkán tudok feltenni történeteket, de nem hagyom abba az írást a blogon. Most vagyok nyolcadikos, így még a felvételire is sokat kell készülnöm.

Ez a Gintama történetnek a következő fejezete. Remélem elnyeri a tetszésedet! :) Ha igen, vagy egyéb véleményed és hozzászólásod van, jelezd a kommentekben! Örülnék bármilyen kritikának.

Jó olvasást!

Egy égszínkék esernyőn koppantak a cseppek, mely büszkén adott menedéket három személynek is. Kagura rámosolygott a két fiúra. A szemüveges viszonozta a gesztust, Gin-san nem fordította oda a tekintetét, az esernyőt tartva pásztázta az utat. Mint egy család, gondolta a lány. Most pont olyanok vagyunk, mint egy család. Bár a levegő hűvös volt, ez a gondolat melegséggel öntötte el a szívét. Rég nem érzett így. Azóta, mióta az édesanyja meghalt, és a bátyja otthagyta őket. Kamui faképnél hagyta, mert a Yato ösztöneire hallgatott, nem a szívére. Mert biztos volt benne, hogy a bátyja szíve halkan suttog neki minden nap, hogy térjen vissza hozzájuk. Csak ő nem figyel rá. Mert idióta. Kagura a szívére hallgatott, tudta, hogy azt mondja; végre újra egy család része.

Mindenkinek suttog valamit a szíve, csak a legtöbb ember nem szentel elég figyelmet ahhoz, hogy meghallja. Mert a szíved hangja nagyon halk.

Mindez Kagura gondolataiban élénken élt, mikor befordultak egy utcán. Egy hosszú kőfal szegélyezte az utat, szemben vele üzletek sorakoztak. Cukrászdák, cserépedény boltok, ruhaüzletek, játékbolt, virágárus stand. Ez a hely nem tűnt különösen kihaltnak, az emberek szívesen látogatták a boltokat. Hirtelen egy hangos csörömpölés hallatszódott, mintha valami darabokra tört volna, majd rögtön utána egy női sikoly hasított bele az eddigi csendbe.

- Mi történt? - kérdezte Kagura ilyedten. A mondata utáni pillanatban kiesett Gin-san kezéből az esernyő, és rohanni kezdett a hangforrás felé. A lány és Shinpachi utána siettek, egyre jobban elázva, és felcsapva a pocsolyákat. A szívük hevesen dobogott. A szívverés majdnem olyan hangosnak tűnt, mint az előbbi sikoly.

A földön szétszóródva cserépdarabok terültek el, ezernyi apró darabban áztak az úton. Egy középkorú férfi halálra váltan nézett az előtte álló lehajtott fejű fiúra. A bolt tulajdonosa egész testében reszketett, tenyerét a vállára szorította, mely alól vér szivárgott ki. A szeme is remegett, egyenesen a támadójára meredt, várva a legrosszabbat. A fiú egy darabig nem mozdult. Nem mutatta az arcát, a földet bámulta, a haja kócosan és vizesen a szemébe lógott. Kardját leeresztve tartotta maga mellett, melyet olyan erősen tartott, hogy az ujjbegyei elfehéredtek. Nem mozdult. Egyedül csak a szél lebbentette meg a haját, és a Shinsengumi egyenruháját, melyet mindig büszkén viselt.

Lépteket hallott. Sietős lépteket, melyek pont felé tartottak. Nem nézett fel. Gin-san és Kaguráék a látószögébe kerültek, de még mindig a földet pásztázta. Kagura lihegett. A fiúra nézett, majd a körülötte lévő zűrzavarra. A remegő boltosra, majd végül újra a fiúra. Sogo nem emelte rá a tekintetét. Nem mozdult, még csak nem is pislogott. Mintha az idő azon a helyen örökké megállt volna, csendben, nem törődve a körülötte lévőkkel. Csak megállt, nem érdekelte senki semmi, se más, se ő maga.

Ez a gondolat Kagura szemében olyannak tűnt, mint Sogo. Legalább is az az oldala, amit másoknak mutat.

- Sogo – suttogta a lány. Alig jött ki hang a torkából. A szíved hangja. Mi lehet a szívének a hangja? Most nem hallja. Segítenie kell meghallani. De hogyan?

Okita hirtelen felemelte rájuk a tekintetét. Végig pásztázta az előtte lévőket, lassan és látszólag nyugodtan. Pupillája és írisze vérvörös volt, ahogy rájuk meredt.

- Mi történhetett vele? – kérdezte Shinpachi. Alighogy kiejtette az utolsó szót a száján, Gin-san kirántotta a fakardját, Sogo elé ugrott és meglendítette a fegyverét. Egy kiáltás hasított át az utcán, és Kagura rémülten jött rá, hogy tőle származott. A fiú kivédte az ütés, katanáját maga előtt tartva, kikerekedett szemmel bámult az ezüst hajú szamurájra. Nem hezitált. Végig húzta kardján a másikén, és őrülten szúrt ellenfele irányába. Egyértelműen gyilkolni akart. Gintoki elugrott előle, a penge végig szántotta az oldalát, kiszakadt ruhája alól vér csordult ki. Sogo nem törődött vele, ismét lendítette a kardját, ami nem ért célba. Gin a földre esett, a sáros talajra, az esővíz a szemébe fröcskölődött. A fiú belerúgott egy edénybe, ami hangos robajjal széttört. Darabjainak egy része Gin felé repült. Megpróbált felállni, de a fiú belerúgott, így felnyögve visszaesett. Sogo a feje felé emelte a kardját. Nem mosolygott, semmi érzelem nem ült ki az arcára. Meglendítette a fegyvert, a katanát, mivel eddig a várost védelmezte, most pedig ölni próbált vele. Nem is akárkit.

Egy barátját. 

Shinpachi Okita elé ugrott, kardját két kézzel fogva próbálta védeni társát. Kagurára nézett. Arca kétségbeesést tükrözött.

- Kagura-chan! Menj el a Shinsengumihoz, és hozd ide őket! Ők talán megmenthetik! Mi addig feltartjuk! Siess! – A lány éppen tiltakozni akart. Hogy nem hagyhatja itt őket, bízzanak benne, segíteni akar, harcolni velük, megmenteni Sogot, aztán átölelni, mikor újra magánál van, és könnyek közt elárulni, hogy mennyire aggódott érte. Aztán Gin-sanra nézett, aki néma szavakat formált a szájával, a széllel halkan suttogva szólt a lányhoz. Menj, ne add fel, és megmenthetsz mindenkit. Bólintott, és sarkon fordult.

- Úgy lesz. – Lihegve rohant a Shinsengumi felé. Az emberek megbámulták, de figyelmen kívül hagyta. Csak futott, ahogy bírt, egyenesen a célja felé. Egyszer megcsúszott, de azonnal felállt. Egyetlen egy dolgot akart, melyet mindig is el akart érni. Megvédeni a családját és a barátait.