Sziasztok!
Meghoztam a Bakudeku fanfiction újabb fejezetét. Remélem tetszeni fog, ígérem, a következő fejezet ennél eseménydúsabb lesz (és hosszabb is). Véleményt, kritikát szívesen elfogadnék. :)
Jó olvasást!
A kórház szobájában néma csend honolt, mikor Bakugou az eszméletéhez tért. A karjai és a feje be voltak fáslizva, de a megfelelő ellátás hatására elmúlt a fájdalom. Lassan felült és körülnézett. Egy kicsi szobába helyezték el, mellette volt még egy kórházi ágy. Az ablak tárva nyitva állt, hogy bejöjjön az esti szellő, ami meg-meglebbentette a függönyöket és a vászont, amivel elválasztották a két betegágyat egymástól. Kint ragyogott a hold, az ég pedig koromfekete volt. Úgy tűnt, az éjszaka közepén ébredt fel. De mindez mit sem számított neki. Azonnal feltápászkodott és sietve belebújt a papucsába, mely az ágya mellé volt kikészítve. Egyetlen egy dolog járt a fejében.
Hisz nem ez az, amit mindig is akartál?
- Idióta, szaros kis Deku, majd megmutatom én neked, hogy mit is akartam egész idáig. Ne merészelj meghalni, ajánlom, hogy még életben legyél - suttogta maga elé idegesen. Érezte, hogy egész teste remeg, torkában pedig gombóc keletkezett, amit képtelen volt lenyelni. Úgy érezte, bármelyik percben rátörhet a sírás. Félt, sőt, egyenesen rettegett.
Sohasem ismerte volna el még magának sem, hogy mennyire aggódott Deku miatt. Fogalma sem volt, hogy a fiú életben van vagy sem. És ez elképesztő félelemmel töltötte el. Hisz ott volt mellette. Ott tartotta a karjaiban. Ott szólította őt a nevén. Ott volt vele, de képtelen volt megmenteni.
Bakugou idegesen elindult kifelé a szobából, szinte rohanva a kétségbeeséstől. Már épphogy az ajtó kilincse felé nyúlt, mikor egy erősebb fuvallat lebbentette fel a függönyöket. A két betegágyat elválasztó vászon is felemelkedett a széllökés hatására. A fiú szemei elkerekedtek. Egy sötétzöld hajkoronát pillantott meg egy pillanatra. Kócos, göndör fürtjeit azonnal felismerve sietett oda az ágyhoz, ahol az egykori barátja feküdt eszméletlenül.
- Deku! - Halkan szólította meg a fiút, miközben lélegzetét visszafolytva meredt le rá. Deku szemei csukva voltak, arcát horzsolások borították. Testét mindenhol fáslik és kötések borították. Látni lehetett, mennyire súlyosak voltak a sérülései. Egy átlagos ember biztosan belehalt volna.
De Deku lélegzett. Bakugou könnyei kezelhetetlenül megeredtek, mikor megállapította: a fiú szíve dobogott.
Él.
Bár szinte reménytelennek tűnt, valami csodával határos módon életben maradt. És Bakugou ráébredt, hogy még soha életében nem érzett ekkora megkönnyebbülést.
- Mi a fene - törölte le könnyeit Bakugou. - Újra és újra eléred, hogy aggódjak érted, erre kiderül, hogy teljesen felesleges volt. Nem szégyelled magad, Deku? Ezért még megkapod a magadét. Soha többé ne merj ilyesmit csinálni, megértetted? Soha. El tudod képzelni, hogy hogy éreztem magam? Azt hittem... Én tényleg azt hittem, hogy... - Elcsuklott a hangja, majd lehajtotta a fejét. A földet bámulta, miközben ökölbe szorította a kezét. Majdnem elveszítette őt, ami egy számára is meglepő dologra ébresztette rá; hogy valójában mennyire fontos számára a fiú. Bár állandóan ordibált vele, lenézte őt és szörnyen bánt vele, mindezek után még így is tudta, hogy valójában, a szíve legmélyén fontos volt számára.
De az ember csak akkor jön rá, hogy mi is az igazán lényeges, mikor az elkezd kicsúszni a kezei közül. És épp ezért, Bakugou elhatározta, hogy többé nem engedi el. Többé nem csúszhat ki a kezei közül ilyen könnyen.
- Hé, hülye Deku, hallasz engem, igaz? Nem fogom hagyni, hogy ilyen még egyszer megtörténjen, ezért mostantól fogni fogom a kezed. Mert te nem vagy képes semmire, hisz te csak Deku vagy. És ezért... Nem fogom elengedni. - Egy ideig csendben figyelte a fiú arcát. Az arcát, ami bár tele volt sérülésekkel, most mégis olyan békésnek tűnt.
- Ha nem ébredsz fel hamarosan, megöllek - suttogta még neki, majd egy kisszéket húzott a sebesült ágya mellé. Letelepedett rá, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve a másik fiú kezéért nyúlt. Mikor tenyereik összeértek, az első gondolata az volt, milyen törékenynek is tűnnek az ujjai. Bakugou keze jóval nagyobb volt, mint Dekué, viszont meglepve állapította meg, hogy riválisa keze kellemesen puha. Óvatosan összekulcsolta az ujjaikat, majd lehajtotta fejét az ágy szélére. Eltöprengett, mikor is érintette meg utoljára így a fiút. Még egészen régen történ, gyerekkorukban. Mégis mióta történt az, hogy többé nem érinthette meg?
Felidézte Deku korábbi szavait; Kacchan. Olyan boldog vagyok. De mégis, mi tett téged boldoggá? Hisz nem gyűlölsz, amiért évekig terrorizáltalak? Nem vetsz meg mindazért, amiket tettem veled? Mégis miért csillogott őszinte öröm a szemeidben, miközben a karjaimban vártad a halált? Ezer meg ezer megválaszolatlan kérdés kísértette, melyek összezavarták a szívét.
Elűzte kellemetlen gondolatait, és érezte, hogy lassan lecsukódnak a szemei. Az utolsó dolog, amit látott mielőtt álomba szenderült volna, az kettőjük összefonódott keze volt. A két tenyér elmosódott előtte, míg végül már nem tudta volna megmondani, hogy hol végződik az övé, és hol kezdődik Dekué.
*
Másnap reggel az orvosok ébresztették Bakugout, majd elmondták neki a másik fiú állapotát. A fiú mindenképpen túl fogja élni, viszont meghatározhatatlan időre kómába esett. Nem lehetett megállapítani, hogy mikor fog felébredni. Bakugou csupán csak bólintott, majd megkérte őket, hogy az osztálytársa mellett maradhasson. Az ápolóknak nem volt ellenvetésük, így a fiú bent maradt a kórházban. Majd a következő napon is. És az azutánin is. Egyre csak várt és várt, nap nap után egyre türelmetlenebbül, de Deku nem ébredt fel. Bár rengetegen meglátogatták és beszéltek hozzá, ő soha meg nem mozdult. Még akkor sem, mikor esténként Bakugou megfogta a kezét és ledorgálta, amiért aggódnia kell érte.
Végül az egyik napon az orvosok visszaküldték a fiút a kollégiumába, miszerint nem maradhat az építményben folyamatosan. Bakugou ezt dühöngve vette tudomásul, de engedelmeskednie kellett.
És ezek után, azon a napon, mikor a fiú már nem ment be a kórházba, Deku magához tért.
