Viktuuri on Ice

Üdv!
A Yuuri!! on Ice fanfiction második, egyben utolsó fejezete. Egyébként az egész egy részes, de a hosszúsága miatt kettészedtem.
 Jó olvasást! :)

(Második rész)



- Hölgyeim és uraim! Önök, akik itt ülnek, ezen a helyen, most egy korcsolya-történelmi eseménynek lehetnek tanúi! - Taps zúgott fel. Lekapcsolódtak a fények, és már csak egyetlen reflektor maradt fénylő; amelyik a tükörsima pályára világított. A jég így kékesen fénylett. Varázslatos volt, feszültséget és izgalmat keltő. A tömeg valóban izgatott volt, senki sem tudta, mi fog történni, hogy mire számítsanak. - Két világbajnok versenyző fog a jégre lépni, akik szokatlan koreográfiával készültek nektek! Két csodálatos fiatalember, akik mindent megtettek, hogy eljussanak ide, akiknek a szerelme beragyog két kontinenst is. - Újabb tapsvihar és kiáltások. Sokan már kezdik sejteni, hogy kik fognak táncolni. Ők még izgatottabbak és türelmetlenebbek lettek. Japánban Yuuri családja Minakóval, Minamival, valamint Yuuko kis családjával boldogan ült a tévéképernyő előtt. Moszkvában Yurio - egy bolyhos cicával az ölében - Otabekkel és Milával várta a kivetítő előtt az előadást, bár először nagyon vonakodott megnézni mondván, hogy őt nem érdekli az a két idióta. Svájcban Chris, Thaiföldön Pichit rágta buzgón a körmét a legjobb barátjukat várva. A világ minden pontján, minden szem rájuk szegődött.

- A ma este más lesz, mint a többi, hiszen olyan élménnyel gazdagodhatnak, amit nem felejtenek el egyhamar. Most utoljára táncolnak végig a világon kéz a kézben, közben megragadva mindenki szívét, hogy magával húzzák azokat a koreográfiába. - Továbbra is izgatott sistergés. Léptek hallatszottak az egyik pályára nyíló folyosóról. Levették a pengéről a védőket, és lassan a jégre léptek. Megcsókolták egymást, mielőtt elváltak volna, majd megálltak középen; egymásnak háttal. Mindketten leszegték a tekintetüket és összekulcsolták maguk előtt a tenyereiket.

A tömeg viharrá változott, amint meglátták őket. Zászlók kezdtek lobogni, a kiáltások és a taps hangja jelentősen felerősödött.

A japán korcsolyázó egy pillanatra felnézett, hogy megnézze a közönséget, és boldogan nyugtázta, hogy minden ember arcán széles mosoly ült.

- Szóval hölgyeim és uraim, fogadják nagy szeretettel Viktor Nikiforov ötszörös világbajnokot, és Katsuki Yuuri világbajnokot! Koreografálta: Katsuki Yuuri. A zene címe: Victuuri on Ice.

Mindenki elcsöndesült.

És felcsendült a zene.

A két korcsolyázó egyszerre kezdett el mozogni. Lassan felemelték a kezeiket, tekintetükkel követve, mintha valami számukra nagyon fontos dolgot rejtenének benne. Ugyanabban az ütemben lökték el magukat és siklottak kissé lassan, kissé mintha bizonytalanul.

Talán nem találtak valamit. Valami nagyon fontosat.

Látszólag szinkronban voltak, ugyanakkor ugrottak el és érkeztek stabilan a jégre, és kezdtek el forogni egy magas hang után.

De egyszer sem néztek egymásra. Tekintetük nem találkozott, hiába látszott, hogy egymagukban nem teljesek, csak egy egésznek a felét teszik ki, de nem találták meg egymást. Mégis, így is annyira összhangban voltak, hogy a közönség megesküdött volna rá, hogy nem csak a mozdulataik egyformán kecsesek és gyönyörűek, hanem a szívük is egy ütemre dobog. Nem a zene ütemére, hanem egymáséra.

Hiányolták egymást és egy kicsit önmagukat is, segítségre vártak és egy társra. Valahányszor elsiklottak egymás mellett, egyre közelebb értek, viszont egyre elveszettebbnek tűntek.

A kezük nem talált kezet, amelyet foghatnának.

Bár a koreográfia a maga módján gyönyörű volt, a lépések hibátlanok, de nem volt lendülete, és hiányzott belőle az a szépség, melyet csak teljes boldogságban tudhatunk kifejezni. Gyönyörű volt, de mégis olyan szomorú. Talán épp a szomorúsága teszi ennyire csodálatossá. Mindenkit átjárt ez az érzés. Az emberek várták, hogy találkozzanak, hogy történjen valami, hisz úgy tűnt, a végtelenségig fognak magányosak, bizonytalanok, elveszettek lenni.

De egyszer csak a zene gyorsabb lett, hangosabban és határozottabban szólt. Valami mintha elkezdene megváltozni, sugallta.

A két korcsolyázó ebben a pillanatban a pálya két végében táncolt rendületlenül. Egy lépéssorozat után forogtak egyet, kezüket kinyújtották az ellenkező irányba; pont egymás felé. Megálltak, maguk elé néztek, majd a jég közepéhez kezdtek siklani, gyorsabban, mint eddig. Megjött a lendületük, a penge sebesen szántotta fel a jég felszínét. Mindez közepén, teljesen váratlanul egymásra néztek és találkozott a tekintetük. Egymásba fonódott az égszínkék és a gesztenyebarna, az orosz és a japán, a bizonytalan és a kiégett, valamint az Erosz és az Agape, hogy aztán soha többé ne engedjék el a másikat, miközben kiegészítik egymást, hogy végre a két fél eggyé váljon. Yuuri látta, hogy Viktor alig észrevehetően elmosolyodok. Ez a gesztus őt is megmosolyogtatta.

Már látták egymást. Már vágytak egymásra. Csak közeledtek és közeledtek, míg végül... Felcsendült egy erőteljes magas hang.

Csupán egy hang, de mégis más volt, mint a többi, változást hozott. Csupán egy este. Csupán egy kis tánc. Csak egy bankett... És mégis felrobbantotta az érzéseiket, önmagukat, az egész világot számukra.

Egyszerre rugaszkodtak el és ugrottak egy négyszeres Flipet. Egymással párhuzamosan pörögtek, míg a jégre érkeztek. Még egy fordulat, majd lassan megálltak és lehajtották a fejüket. Pár méterre álltak egymástól, egymásnak háttal. A zene mostmár sokkal halkabban, lassabb ütemben szólt. Egy pillanatra megállt a világ. Majd hátralökték magukat, és érezték, ahogy a hátuk a másik hátának ütközik. Ekkor felemelték a fejüket, tekintetüket felfelé szegezték. Érezték egymás illatát, egymás érintését. Egymást. Körözni kezdtek egyhelyben úgy, hogy továbbra sem szakadtak el egymástól. Ha a szívük kiugrott volna, amit majdnem meg is tettek, és felszálltak volna a magasba, akkor csak két egymásba mosódott forgó foltot látott volna, csakúgy, mint a jin-jang.

A kezeiket kinyújtották maguk elé és tenyérrel lefele ringatóztak, közben a fejüket ellentétes irányba mozgatták. Majd maguk mellé emelték, mintha el akarnának repülni, akár egy szélbe belekapott pillangó. Az egyik karjukat behajlították, majd hátradobták. Majdnem megérintették egymás oldalát, de a kezüket már azelőtt felemelték, mielőtt megtörtént volna. Így a bal kezüket oldalt tartva pörögtek tovább, miközben a másik kezük az ég felé mutatott. Felhúzták az ölükbe az egyik lábukat, ezúttal az ellentétjét a másikénak. Kinyújtották, majd fellendítették egyenesen a homlokukhoz. Mindezt megtették a másikkal is, csak fordítva. Mikor mindkét penge leért a jégre, leemelték a kezeiket és terpeszbe álltak. Kifordították a lábfejeiket, és egy kicsit hátradőltek. Épp eléggé ahhoz, hogy a fejüket rá tudják hajtani egymást vállára. Mindezek közben a hátuk egy pillanatra sem hagyta el a másikét. Viktor hallotta Yuuri lihegését. Kifáradt, de még simán bírja, ha támogatja őt. Ezért oldalra döntötte a fejét, és egy gyors puszit nyomott a nyakára. Szerelme meglepődött és beleborzongott, de nem esett ki a koreográfiából. És a zene ekkor újra felgyorsult. Ez azt jelentette, hogy végre megfordulhattak. Végre egymás szemébe néztek, egymásra mosolyogtak. Viktor megfogta Yuuri derekát, mintha csak egyedül lennének, senki sem látná őket, elkezdtek korcsolyázni. A tekintetüket egy pillanatra sem szakították el egymástól. Olyan közel voltak, amennyire csak közel lehetett valaki valakihez.

Csak siklottak. Úsztak a boldogságban, a meghittségben, és tudták, hogy ez sokkal több, mint egy tánc.

Mert ez az ő történetük happy end-je. Nem is, inkább csak a közös történetük bevezetőjének a befejezése.

Viktor Yuuri mögé csúszott. Hátulról átfogta a derekát, és így korcsolyáztak egy fél kört. Előrehajolt, és lágyan párja fülébe súgta:

- Bízz bennem. - És Yuuri természetesen bízott benne. Lehunyta a szemeit, tenyerét az orosz kezeire simította. Elrugaszkodtak.

Yuuri először nem akarta bevállalni ezt az ugrást. Nem azért, mert félt, hogy Viktor elrontja, nem dobja fel őt rendesen és elesik, bár szerelme ezt hitte. Kétségei támadtak, hogy a japán korcsolyázó talán nem is bízik benne igazán és elszomorodott. Attól a naptól kezdve egész álló nap csak edzet, túlhajszolta magát, hogy bizonyítson; igenis meg tudja csinálni. Yuuri persze csupán aggódott érte: mi van, ha ő maga elrontja az ugrást és esetleg ráesik Viktorra, akkor ki tudja mi történne vele. De aztán elhatározta magát és úgy érezte, közösen bármilyen akadályt legyőznek, bármire képesek. Mikor ezt kijelentette, párja szív alakú mosollyal kezdte el ecsetelni, hogy mennyire tetszik neki Yuuri elszántsága és bátorsága.

Ő pedig már attól boldog volt, hogy láthatta azt a vigyort, azt a fényt a szemében.

Elrugaszkodtak, és abban a másodpercen az arénában és a tévéképernyő előtt ülő összes néző visszatartotta a lélegzetét. Az orosz erős karjai feldobták Yuurit, aki kezét a mellkasához szorítva, lehunyt szemmel kezdett el forogni a levegőben. Viktor gyorsan lelassított, majd felnézett rá, hogy sikerül-e az ugrás. Egy fordulat, aztán mégegy, majd végül egy utolsó.

Egy angyal, gondolta. MegVégre egymás szemébe néztek, egymásra mosolyogtak. Viktor megfogta Yuuri derekát, mintha csak egyedül lennének, senki sem látná őket, elkezdtek korcsolyázni. A tekintetüket egy pillanatra sem szakították el egymástól. Olyan közel voltak, amennyire csak közel lehetett valaki valakihez.

Csak siklottak. Úsztak a boldogságban, a meghittségben, és tudták, hogy ez sokkal több, mint egy tánc.

Mert ez az ő történetük happy end-je. Nem is, inkább csak a közös történetük bevezetőjének a befejezése.

Viktor Yuuri mögé csúszott. Hátulról átfogta a derekát, és így korcsolyáztak egy fél kört. Előrehajolt, és lágyan párja fülébe súgta:

- Bízz bennem. - És Yuuri természetesen bízott benne. Lehunyta a szemeit, tenyerét az orosz kezeire simította. Elrugaszkodtak.

Yuuri először nem akarta bevállalni ezt az ugrást. Nem azért, mert félt, hogy Viktor elrontja, nem dobja fel őt rendesen és elesik, bár szerelme ezt hitte. Kétségei támadtak, hogy a japán korcsolyázó talán nem is bízik benne igazán és elszomorodott. Attól a naptól kezdve egész álló nap csak edzet, túlhajszolta magát, hogy bizonyítson; igenis meg tudja csinálni. Yuuri persze csupán aggódott érte: mi van, ha ő maga elrontja az ugrást és esetleg ráesik Viktorra, akkor ki tudja mi történne vele. De aztán elhatározta magát és úgy érezte, közösen bármilyen akadályt legyőznek, bármire képesek. Mikor ezt kijelentette, párja szív alakú mosollyal kezdte el ecsetelni, hogy mennyire tetszik neki Yuuri elszántsága és bátorsága.

Ő pedig már attól boldog volt, hogy láthatta azt a vigyort, azt a fényt a szemében.

Elrugaszkodtak, és abban a másodpercen az arénában és a tévéképernyő előtt ülő összes néző visszatartotta a lélegzetét. Az orosz erős karjai feldobták Yuurit, aki kezét a mellkasához szorítva, lehunyt szemmel kezdett el forogni a levegőben. Viktor gyorsan lelassított, majd felnézett rá, hogy sikerül-e az ugrás. Egy fordulat, aztán mégegy, majd végül egy utolsó.

Egy angyal, gondolta. Meg mernék rá esküdni, hogy most egy földre szállt angyal szárnyal előttem, láthatatlan szárnyakkal.
Yuuri pengéi tökéletes landolással értek jeget, nem csúszott ki és még csak meg sem billent. A közönség felzúgott, tapsvihar és kiáltások fogadták a nehéz kivitelezésű, tökéletes ugrást. A japán korcsolyázó szinte fel sem fogta mindezt, csak azt járt a fejében, hogy sikerült, megcsinálták. A szívük és a táncuk kapcsolódott, támogatták és segítették egymást. Mert ha van valaki, legyen az akár a Föld másik felén, akinek szüksége van rád, és akire szükséged van, akkor meg fogod találni azt a személyt, ha a sors is úgy akarja.

És Viktor úgy érezte, hogy a sors még sohasem akart ennél szebb dolgot.

A zene gyors ütemben szólt, s a két korcsolyázó szinte túlvilági keringőt járt, hol egymás kezét fogva, hol átkarolva a másikat. Egy pillanatra sem váltak el egymástól. Egyek voltak. Most és mindörökké, együtt. A dal utolsó hangjai szólaltak meg. Hirtelen megfordultak és az ellenkező irányba kezdtek siklani, majd lehunyt szemmel forogni kezdtek. Egyszerre emelték fel egy kezüket, miközben egyre gyorsabban pörögtek. A zene végül elhalt. Megálltak egymással szemben, a lábaikat keresztbe rakták, és kinyújtották a karjukat pont úgy, ahogy Yuuri csinálta mindig a szabad programjában. És a két tenyér összeért. Az ujjak egymásba fonódtak, véglegesen. Az arénéban megállt az idő, megállt a szív és a lélegzet, mert a világ közepe hirtelen az összekulcsolt kezükké vált.

A tömeg felzúgott, olyan hangosan, mint még sohasem. Minden egyes néző állva tapsolt, ezernyi csokrot és ajándékot dobálva nekik. Sokan boldog mosollyal az arcukon, könnyes szemekkel nézték őket arra gondolva, hogy valóban egy korcsolyatörténelmi eseménynek lehettek tanúi, méghozzá a leggyönyörűbbnek a világon. A Hasetsuban a kis család egymás nyakába borulva sírt, határtalanul büszkék voltak a fiukra. Minami állva ugrándozott két kis zászlót lengetve amin az állt; Yuuri a legjobb. Moszkvában Otabek és Mila egymás szavába vágva dicsérték Viktorékat, és még Yurio is elképedve ült a képernyő előtt. mernék rá esküdni, hogy most egy földre szállt angyal szárnyal előttem, láthatatlan szárnyakkal.

Yuuri pengéi tökéletes landolással értek jeget, nem csúszott ki és még csak meg sem billent. A közönség felzúgott, tapsvihar és kiáltások fogadták a nehéz kivitelezésű, tökéletes ugrást. A japán korcsolyázó szinte fel sem fogta mindezt, csak azt járt a fejében, hogy sikerült, megcsinálták. A szívük és a táncuk kapcsolódott, támogatták és segítették egymást. Mert ha van valaki, legyen az akár a Föld másik felén, akinek szüksége van rád, és akire szükséged van, akkor meg fogod találni azt a személyt, ha a sors is úgy akarja.

És Viktor úgy érezte, hogy a sors még sohasem akart ennél szebb dolgot.

A zene gyors ütemben szólt, s a két korcsolyázó szinte túlvilági keringőt járt, hol egymás kezét fogva, hol átkarolva a másikat. Egy pillanatra sem váltak el egymástól. Egyek voltak. Most és mindörökké, együtt. A dal utolsó hangjai szólaltak meg. Hirtelen megfordultak és az ellenkező irányba kezdtek siklani, majd lehunyt szemmel forogni kezdtek. Egyszerre emelték fel egy kezüket, miközben egyre gyorsabban pörögtek. A zene végül elhalt. Megálltak egymással szemben, a lábaikat keresztbe rakták, és kinyújtották a karjukat pont úgy, ahogy Yuuri csinálta mindig a szabad programjában. És a két tenyér összeért. Az ujjak egymásba fonódtak, véglegesen. Az arénéban megállt az idő, megállt a szív és a lélegzet, mert a világ közepe hirtelen az összekulcsolt kezükké vált.

A tömeg felzúgott, olyan hangosan, mint még sohasem. Minden egyes néző állva tapsolt, ezernyi csokrot és ajándékot dobálva nekik. Sokan boldog mosollyal az arcukon, könnyes szemekkel nézték őket arra gondolva, hogy valóban egy korcsolyatörténelmi eseménynek lehettek tanúi, méghozzá a leggyönyörűbbnek a világon. A Hasetsuban a kis család egymás nyakába borulva sírt, határtalanul büszkék voltak a fiukra. Minami állva ugrándozott két kis zászlót lengetve amin az állt; Yuuri a legjobb. Moszkvában Otabek és Mila egymás szavába vágva dicsérték Viktorékat, és még Yurio is elképedve ült a képernyő előtt. Felállt, az ölébe vette a cicáját és megjegyezte, hogy elismeri, tényleg nagyon jól sikerült a koreográfiájuk, majd elindult edzeni. Pichit és Chris viszont már rég nem a tévé előtt ültek. Mindketten a repülőtér felé tartottak, hogy személyesen tudjanak gratulálni a legjobb barátjuknak. Végtelenül büszkék voltak rájuk. Az egész világ őket ünnepelte.

Azonban ebből az egészből egyáltalán nem fogtak fel semmit. Nem hallották a zúgó tömeget, a tapsvihart, a kiáltásokat sem. Csak egymást látták, csak ők ketten léteztek. Az idő mintha sohasem akart volna újra elindulni, és rádöbbentek, hogy ezt egyikük sem bánná jelen pillanatban. Azt érezték, hogy mindennek vége szakadt, és minden most kezdődik el.

Kiizzadva, kipirosodva borultak egymás nyakába. Lerogytak a jégre, ott ölelték egymást szorosan, mintha az életük múlna rajta. Meghallották a közönség fülsüketítő ünneplését, megannyi virágcsokor és ajándék érkezett a magasból a jégre. A bemondó sem tudott megszólalni az ámulattól. Yuuri felnézett. Arra a sok-sok emberre, akik őket ünnepelték. Arra a hatalmas, egyként mozgó tömegre, és ő maga sem hitte el, hogy ott van, hogy Yuuri Katsuki eljutott idáig. Olyan, akár egy álom, amiből egyszer felébrednek és pillanat alatt véget ér. Majd megpillantotta Viktort, ahogy lassan feláll a jégről, odanyújtja szerelmének a kezét. Felhúzza és közelebb siklik hozzá, nagyon közel. És megcsókolja.

A legpuhább, legfinomabb csók volt, amit Yuuri életében kapott. Elválnak, és nekidönti a homlokát. Egymásra vigyorognak, mindketten ugyanarra gondolnak.

Majd Yuuri meglátja Viktor szemében a könnyeket. Az örömkönnyeket, amiket talán le kéne törölnie, de most hagyják, hogy végiggördüljön az arcán. És Yuuri rájött, hogy ez koránt sem álom, ébren vannak, és Viktor könnycseppjeinél még sosem látott valóságosabb dolgot.



~Köszönöm, hogy elolvastad! Bátran írd le a véleményed, örülnék neki! :)

Viktuuri on Ice

Üdv ismét!
Amíg megvolt a felvételi, leballagtunk és elkezdődött a nyáriszünet, megszületett ez a fanfiction. Nagyon sok minden történt velem az utóbbi időszakban, ebben a fél évben. De a sok igyekezet után most elégedett vagyok, ugyanis bejutottam abba a gimnáziumba, amelyikbe szerettem volna. :)
Hamarosan egy regényem is érkezik, amiről meg fogok osztani egy előzetest. Addig is jó olvasást ehhez a történethez, valamint kellemes nyarat!
Yuuri elhatározza, hogy megvalósítja az eddigi legnagyobb meglepetését, mert ismét Viktorral akar korcsolyázni. Így születik meg a Viktuuri on Ice.

(Első rész)



A korcsolya pengeéle végighasította a tükörsima jeget, ahogy Yuuri egy tripla Axel után egy lépéssorozatba kezdett bele. Lehunyta a szemét, hogy jobban átérezhesse a zenét és a mozdulatait. Felnyújtotta a karjait az ég felé, megpördült a tengelye körül és kecsesen siklott tovább. A zene egyre hangosabb lett, a lépések egyre gyorsabbak.

Stay close to me.

Yuuri akaratlanul is Viktorra gondolt, visszaemlékezett arra a meghökkenésre, mikor az edzője hülye fejéből kipattant az az ötlet, hogy adják elő a Stammi Vicino-t páros koreográfiában. Viktor büszkén kezdte ecsetelni, mennyire jól fognak együtt mutatni a jégen, észre sem véve párja sokkolt tekintetét. Igen, Yuuri először azt hitte, nem gondolja komolyan, de be kellett látnia, hogy nem tud ellenállni a bájának, és nagy nehezen belement. Persze miután megesküdött neki, hogy az élete árán is vigyázni fog rá, és nem fog semmilyen baja esni. És valóban így történt. Miután megnyerte az ezüstöt, Viktor úgy gondolta, valahogyan meg kéne ünnepelni mindkettőjük visszatérését, és ezt mivel mással lehetne a legjobban megtenni, mint egy tánccal az egész világ előtt.

Az élmény csodálatos volt. Yuuri soha életében nem érezte magát olyan szabadnak, mint mikor Viktor felemelte és megpörgette a levegőben, érezve, ahogy lentről mosolyog rá, vagy mikor egymás kezét fogva, összehangolódva siklottak, mintha egyek lennének, mert egyek voltak, és azon a helyen, ahol eggyé váltak. A jégen. Aztán a zene elhalt, de az ő szívük sebesen dobogott tovább, mintha az idő megállt volna, csak álltak egymással szemben, kipirulva lihegtek, és egy pillanatra még a közönség hangos tapsviharja és ünneplése is távolinak tűnt. És Yuuri azon kapta magát, hogy Viktor egyszerűen odasiklik hozzá és puhán megcsókolja. De valahogy Yuurit akkor már egyáltalán nem érdekelte, hogy az edzője másodjára is megcsókolta őt az egész világ szeme láttára.

Kinyitotta a szemeit, abbahagyta a forgást, és összekulcsolta a kezeit a magasban. A zene elhalt, helyette egy lelkes közönség tapsát hallotta meg. Viktor a pálya szélén állt, és pattogva fejezte ki a tánca iránti csodálatát.

Japánban voltak, a Hasetsuban. Yuuri nem akarta ismét elhanyagolni családját, ezért a döntő után egyből haza szeretett volna menni. Viktor természetesen nem akart elválni tőle, így vele tartott. Yakov persze dühös volt, amiért nem a világbajnokságra koncentrál, de Viktor meggyőzte, hogy Yuurival könnyebben tud koncentrálni és szenvedélyesebbé is tud válni (bár Yakov szerint Vitya már így is túl szenvedélyes). Így történt, hogy két hónapot Japánban töltöttek, majd utaznak Szentpétervárra, ahol mindketten kötetlenül és keményen gyakorolhatnak.

Yuuri hihetetlenül örült, hogy több időt tudnak kettesben tölteni. Egyre jobban beleszeretett Viktorba, holott azt hitte, lehetetlen egy embert ennyire szeretni. A párján is azt látta, hogy egyre boldogabb vele, és ez őt is még boldogabbá tette.

A palánkon áthajolva egy rövid csókkal üdvözölte Viktort.

- Tökéltes volt Yuuri, sokkal jobban csinálod, mint én! - Felvette szív alakú mosolyát és az egész lénye szinte ragyogott. Korcsolya volt a lábán, gyorsan pályára lépett és megfogva a szerelme kezét lassan elindultak.

- Ez nem igaz, nálad jobban senki sem tudja ezt eltáncolni.

- Imádom, hogy ilyen szerény vagy, de ne felejtsd el, hogy ki is szárnyalt túl engem! - Elengedte a kezét, és inkább a derekát karolta át, így még összehangoltabban kellett lépniük. Yuuri rámosolygott, ahogy hozzásimult, de tekintete egyszer csak ravasszá vált.

- Szóval azt mondod, én jobb vagyok Őfelsége Ötszörös Világbajnok Orosz Műkorcsolyaisten Nikiforovnál.

- Hát azt majd a világbajnokságon meglátjuk. De ha én nyerek, akkor meg kell lepned valamivel!

- Rendben. - Elgondolkodott egy pillanatra. - És ha én nyerek?

Viktor hirtelen megállt, de a kezét nem vette el Yuuri derekáról. Megfeszítette az izmait, és felemelte Yuurit, aki meglepetten kiáltott fel. Elnevette magát, és még magasabbra emelte párját, aki beletörődött a helyzetébe, és úgy döntött, bízik Viktorban.

Felemelte az egyik karját, ugyanúgy, mint a Stammi Vicino páros koreográfiájukban, és átjárta ugyanaz az érzés, mint akkor. Újra akarta élni. Ismét táncolni akart Viktorral, kiegészítve egymás mozdulatait, élvezve, ahogy egymással kiteljesedik a koreográfia és a szívük is. Meg akarja osztani ezt a pillanatot mindenkivel, látni akarta, ahogy Viktor Nikiforov, az ember akit egész életében a legjobban csodált, mennyire boldog, miközben megtalálják egymást a jégen és közösen siklanak tovább.

Visszaérkezett a jégre, félig a szerelme ölébe, aki alig pár centire mosolygott rá.

-Akkor végre úgy kielégíthetlek, ahogy csak akarod - válaszolta mélyen búgó csábító hangján, mire Yuuri fülig vörösödött, zavarát gyorsan Viktor vállába rejtette.

- Ne mond csak úgy ilyen dolgokat - mondta halkan.

- Hiszen te kérdezted - puszilta meg a feje búbját. - De a vörös fejedet igennek veszem. - Yuuri belebokszolt a vállába, mire csak felnevetett, és megfogta a kezét, hogy korcsolyázzanak tovább. Csak nevetett, és kecsesen lépett, minden mozdulata tökéletesnek tűnt úgy, hogy ott volt mellette, a kezét fogva és vele együtt siklott. És Yuuri észrevette, hogy ő maga is pont így van ezzel. Megragadta az orosz vállát, és bíztatta, hogy táncoljanak. Felemelte a lábát és kicsit előre dőlt, Yuuri pedig elécsúszva megtette ugyanezt, hogy szimmetrikusan legyenek. Viktor megsimította az arcát. Belepirult az egyszerű érintésbe, de nem zavarodottan, hanem boldogan. Megpördült, elszakadva egy másodpercre Viktortól, de a harmadik forgás után visszatért hozzá, és hagyta magát irányítani. Felemelte Yuurit egy kicsit, épp annyira, hogy el tudjon rugaszkodni egy dupla Fliphez. Ívesen szállt a levegőben, kezeit a mellkasához szorította. Jeget érve párja felé fordult, aki rögtön ott termet mellette, hogy együtt befejezzék a koreográfiát. Viktor mélyen a szemébe nézett és szenvedélyesen megcsókolta. Elmélyítette a csókot, amibe Yuuri még mindig beleborzongott. Mi lesz akkor, ha majd valami több is történik köztük? Belepirult a gondolataiba és gyorsan visszacsókolt, addig legalább csukva vannak Viktor szemei. Úgy érezte, eléggé elhatározta magát ahhoz, hogy kimondja a gondolatait. A vágyat, amit a szerelmével akar megvalósítani.

- Azt hiszem tudom, mit szeretnék akkor, ha én nyerek.

*

A tömeg fülsüketítően őrjöngött. A reflektorfények cikáztak az arénában, és felcsendült a győzelmi zene. Viktor alig tudta elhinni, hogy mindez megtörténik. Igen, legyőzték őt, de valahogy jelen pillanatban ez volt az, ami a legkevésbé érdekelte. Csak büszke volt, határtalanul büszke, és végtelenül szerelmes.

A pódium legfelső fokán Yuuri állt, kipirultan, leizzadva, nyakában az aranyérem, kezében egy csokor virág. Úgy tűnt, menten elsírja magát, mikor kimondták a nevét. Yuri Plisetsky dühöngve állt a harmadik fokon, felnézve a boldog párra, akik az állványról leugorva egymás nyakába borultak. Viktor könnyezett és nevetett egyszerre, párja gyengéden csókolta le az arcán végigcsordulni készülő könnyeit.

Nyertek.

És Viktor biztos volt benne, hogy az éremmel együtt Yuuri szívét is elnyerte. Végérvényesen.

- Yuuri, szeretlek! - sírta és még szorosabban ölelte. - Sikerült! Megcsináltad! Alig hiszem el... - Hangja elhalt, ő maga sem tudta, hogy az örömtől, a büszkeségtől vagy a fáradtságtól.

- Megcsináltuk. Te és én. Hisz nélküled sosem sikerült volna eljutnom ilyen magasra. Köszönöm. Nincs még egy ilyen lenyűgöző ember a világon, mint te.

- De van. Épp itt áll előttem - mosolygott rá. Igen, Yuuri lefagyva állt előtte, és leírhatatlan vágyat érzett, hogy kimondja a gondolatait. De olyan gyorsan cikáztak a fejében, hogy nem tudott utolérni egyet sem. Ezért kimondta a legelső dolgot, ami az eszébe jutott.

- Felülmúltalak és megnyertem a Világbajnokságot. Én győztem. Teljesítened kell egy kérésemet. - Közelebb hajolt hozzá, az orrukat épphogy egy centi választotta el. Viktor elmosolyodott Yuuri hirtelen megnyilvánulására.

- Ezért nem fogom soha megbánni, hogy felhoztam belőled az Eroszt - mondta a mély és legcsábítóbb hangján.

*

Yuurinak szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy Viktor egyáltalán nem emlékszik az ígéretükre. Először jól ledorgálta a megilletődött oroszt, aztán nevetni kezdett, miszerint sosem fog változni. Később pedig rákvörösre pirulva, kezébe temetett arccal ült a pálya szélén, Viktor pedig mindennel próbálta vigasztalni, de a csókokkal most valahogy nem ment semmire.

- Ne aggódj, Yuuri, nem mondtál semmi rosszat - mondta gyengéden. Yuuri lassan felnézett rá, a szemei széle kicsit piros volt. Úgy nézett rá, mint aki menten elsírja magát. Viktort nagyon megijesztette ez a tekintet.

Még mindig nem tudott mit kezdeni szerelme könnyeivel. Sosem tudta, mit kéne tennie, mit kéne mondania. Pedig Yuuri érzékeny típus volt, és Viktor hibáztatta magát, hogy egyszerűen nem tud neki vigaszt nyújtani. A fejében cikáztak a gondolatok, mit kéne mondania most, kéne egyáltalán mondani valamit. Lassan és gyengéden kisöpörte az arca előtt lógó éjfekete tincseit, majd magához vonta egy forró ölelésre. A párja a vállába temette az arcát, ahogy közelebb húzódott.

- Lejárattam magunkat az egész világ előtt. - Viktornak kikerekedtek a szemei.

- Ez nem igaz... - suttogta lágyan a fülébe, megőrizve nyugodtságát.

- De igen, sajnálom. És... - Belemarkolt Yuuri vállaiba, és eltolta magától annyira, hogy egyenesen a szemébe tudjon nézni. Égszínkék tekintete mint a gyémántnak, kemény és határozott, de valahogy mégsem veszett el belőle az a rengeteg törődés, vágy és szerelem, minden, minden amit Yuuri iránt érzett. Olyan volt, akár a hullámzó tenger és a tiszta ég ötvözése. És Yuuri már jól ismerte ezt a tekintetet.

- Nem kell semmit sajnálnod. Senkit nem járattál le. Szeretem mikor ilyen vagy, vad, közvetlen és hihetetlenül csábító. Méghogy szeretem, mi több, imádom! És nem csak én érzek így. Nézz körbe! Emberek milliói ünnepelnek most téged, akik mind támogatnak és csodálnak. Én pedig hálásan megköszönhetném Istennek, hogy én vagyok az abból a rengeteg emberből, aki itt ülhet melletted, foghatja a kezed és kimondhatja ezeket a szavakat.

Yuuri végre elnevette magát. Szerelme észrevétlenül engedett ki egy halk sóhajt.

- Én sajnálom, amiért elfelejtettem az ígéretünket.

- Semmi baj. Már megnyugodtam. Tudod, valamiben mégis más lettél.

- Miben?

- Meg tudtál vigasztalni és nem hagytál sírni.

- Nem csak ebbel változtam, Yuuri. - Közelebb vonta magához, kezét áthelyezze a válla felett, Yuuri pedig lassan nekidőlt. - Más emberré tettél, egy sokkal jobb emberré. Aki tudja értékelni az életet, vannak új ötletei és meg tudja lepni velük újra a közönséget. Aki jobban megérti mások érzéseit, és törődik is velük ahelyett, hogy csak hamisan mosolyogva, udvariasan továbbáll. És aki végre foglalkozik az L betűs szavakkal is.

- Az L betűs szavakkal?

- Life and Love. Élet és szerelem. Mindkettőt te virágoztattad fel, Yuuri. Mindkettőt neked köszönhetem. - Szerelme az arcára simította a kezét és hosszasan megcsókolta.

- Én is - szólalt meg a japán korcsolyázó miután elváltak egymástól. - Én is mindezt neked köszönhetem. Viktor, én... - habozott, nem tudta, hogy kezdjen hozzá az ötletéhez. Újra Viktorral akart táncolni, szabadon siklani a jégen, újra és újra közösen korcsolyázni, miközben átírják a történelmet. - Én ezt a történetet, ezeket az érzéseket meg szeretném osztani a világgal. Szeretnék... még egyszer... veled... - mondta a zavartól szaggatottan, de párja megértette. Elkerekedtek a szemei, átszellemülten meredt Yuurira. Az álla is leesett, meglepetésében hirtelen nem tudott szóhoz jutni. Mondania kell valamit, ez nem egy álom, gondolta. Ez a valóság, az igazi, nagyon is valós Yuuri, akiről mindig álmodott. És már tudta, hogy az álmok igenis valóra válnak.

A szája egy hatalmas szív alakját vette fel, mikor egyszer csak felkiáltott. Szerelme megesküdött volna, hogy az egész aréna hallotta.

- YUURI, IMÁDLAK! - A nyakába ugrott, és úgy ölelte, mintha soha de soha nem akarná többé elengedni. - Ez a legnagyobb kívánságod? - Yuuri elmosolyodott és helyeselt.

- Akkor mutassuk meg a világnak a szerelmünket! - És utána eljegyezlek, gondolta magában. Miután teljesítik Yuuri álmát, teljesíteni fogják a közös álmukat. - Ígérem, hogy a legeslegjobb koreográfiát fogom összeállítani, amit csak látott a Föld! - Ezt hallván szerelme ökölbe szorította a kezét és vett egy nagy levegőt. Most, életében először nem futamodik meg, és saját maga fog valamit alkotni. Valami csodálatosat, ami láttán az orosz korcsolyázó szája lehengerlő szív alakú mosolyt vesz fel.

- Én szeretném - jelentette ki. - Hadd csináljam meg én a koreográfiát! Tudom, hogy még sosem csináltam ilyesmit és valószínűleg közel sem lesz olyan jó, mint a tied, de... Szeretnék alkotni valami maradandót, egy történetet ami behatol az emberek szívébe és megérinti azt, valamit, ami... boldoggá tesz téged.

Felnézett Viktorra, aki nem mondott semmit, csak hangtalanul, fülig elpirulva próbálta visszatartani a könnyeit. Megölelte Yuurit, annyira, amennyire csak lehetséges. Szerelme viszonozta, és puhán megcsókolta. Kezével végigsimította az arcát, frufruját a füle mögé tűrte. Várta a választ.

Viktor egyszerűen csak előre hajolt, és a fülébe súgta:

- Köszönöm. - És újra magához ölelte.