Hogy mi történt? Miért jövök vissza most egy aprócska kis történettel? Semmi. Csupán hiányzott az írás, és volt egy kis szabadidőm, ezért nekifogtam egy cuki kis sztorinak. Korcsolyázás után megjött az ihletem, és nem akartam eldobni csak úgy. Még nem tudom, lehet-e számítani más ficre nyárig, majd meglátjuk. Addig is, jó olvasást! És sajnálom, hogy utólag, de kellemes ünnepeket! :)
Amikor Yuuri keres valamit, a szeme csak úgy csillog.
Barcelona fényei karácsonykor új színt öltenek. Égősorok sokasága sorakozik fel ezernyi pompás színben. Ha leszáll az éj, felragyognak ezek a fénykavalkádok, és az emberek egy percre nem tudják eldönteni, minden ugyanúgy maradt-e a fényességen kívül, vagy átkerültek egy szebb, ragyogóbb világba. Gyönyörű, valóban gyönyörű. Én azonban mégsem néztem a pompázó kivilágítást, nem fogott meg szépsége, sem a felsorakozó bódék különlegessége, melyek némelyikéből gőz száll fel, ahogy ételek vagy forró italok állnak a hideg levegőn. Az én leheletem is úgy szállt fel a csillagok felé. Nem kötöttek le az épületek sem, a tipikus spanyol házak, melyek szokatlanok voltak ugyan, mégis hívogatóak. Az emberek is hidegen hagytak. Nem volt nagy tömeg, csupán egy kicsi, de voltak elegen ahhoz, hogy valaki elámuljon rajtuk, mennyi féle arc és szerzet van a világon. Csupán csak egyikőjük érdekelt. Akitől nem tudtam elszakítani a tekintetem. Aki valóban szebb és különlegesebb számomra mindennél és mindenkinél.
Fekete haja homlokához lapult, picit a bal szemébe hullott, ami még aranyosabb külsőt kölcsönzött neki. Szája íves, enyhén nyitva, és tapasztalataim szerint ínycsiklandozóan puha. Az már más kérdés, honnan tudom. Néha képtelen vagyok visszafogni magam. És mégis, egy angyal mellett sétálok, egy égből leszállt csodával, aki felsegített engem cserébe, hogy felsegítettem őt. A szeme...a gyönyörű, barna szeme, melyeben rendszeresen elveszek, akár szeretném, akár nem, csak úgy csillogott. Barcelona fényei, sőt, a sötét égbolt milliónyi csillagjainak fényei tükröződött azokban a tekintetekben. Azokban a kutató tekintetekben.
Most biztosan valami varázspálca-féleséget keres.
Az emberek azt hiszik, én segítettem neki, én csábítottam el, én voltam minden rugó mozdítója. A külsőségek viszont teljes tévedésben vannak, akár hiszitek, akár nem. Én a gödör legmélyén voltam, öt győzelemmel a hátam mögött, rengeteg éremmel és trófeával a szobámban... A teljesen üres, egyhangú szobámba. Mert a díjak üresek, azok csak elismerés, semmi több. És azon kívül mit tartottam volna fontosnak? Aztán kiégtem. A korcsolyában is. Talán az égiek úgy gondolták, ha már az L betűs szavakból is kiégtem, az egyetlen ami maradt nekem, az egyetlen ami számított a legvégén is, azt miért ne hagyjam el? Hiába kértem, hogy maradj mellettem. Elment. Semmi sem maradt, csak a hó a vállamon, és a kutyám szeretetteljes ölelése. És aztán jött Yuuri. Mint valami mentőangyal, az ő keze az enyémben, az enyém az övében. Felsegített, mintha elestem volna egy ugrás után a jégen, egy négyszeres Flip után. Beragyogta a napjaimat, majd a hónapjaimat. Az egyetlen, amit igazán szeretnék, hogy ilyen fényes maradjon az egész életem. Nem akarom őt elveszíteni. Nem engedem meg magamnak, hogy őt is elhagyjam.
És hogy én csábítottam-e el őt? Szó sincs róla. Ő az Erósz és az Agapé egyszerre. Bár tudat alatt, mégis folyamatosan közelebb rántott magához, én pedig nem álltam ellen az érzésnek melynek segítségével egyre közelebb kerültem hozzá. Most komolyan, miért akartam volna? Elvesztem benne, nem csak amikor korcsolyázott, sokszor azon kívül sem tudtam elszakítani a tekintetem az újdonsült tanítványomtól. Ártatlan bája és a katsudon ösztönözte sármja egyaránt magával ragadott. Azért elismerem, kicsit csalódott voltam, mikor kijelentette, hogy a tarjatál jelenti neki az Erószt. Ki féltékeny egy ételre? Csak egy idióta. Egy szerelmes idióta. Én akartam lenni az, akire gondol, az akit nem csak tudat alatt, hanem tudatosan is elcsábít.
Karácsonykor a fények magával ragadóak. Yuuri egész évben, a nap minden pillanatában, minden momentumában lekötné a figyelmemet ha tehetné.
Valamit elszántan keres, valamit ami számára - és talán számomra is - fontos lehet. Mi lehet az? Pár pillanatig azt kívánom, bár nézne engem, annyira érdeklődően és szeretetteljesen. Belekortyolok a kezemben tartott forró borba. A meleg ital kellemesen átjár, ahogy lecsúszik a torkomon. Körbe nézek a vásáron, minden változatlan. A bódékat pásztázom, amelyekben mindenféle csecsebecsét árulnak. Yuuri szeme továbbra is kutatóan forog.
És vele együtt csendben keresek én is.
Szeretnék neki megvallani mindent. Chris persze állandóan nyaggat azzal, hogy legyek már végre férfi és álljak oda elé. Mi az már, hogy a nagy Viktor Nikiforov fél a szerelemtől?
De mi van ha már túl késő? A Grand Prix döntő előtt vagyunk. Vajon már csak egy lépés van az utolsó közös versenyünkig? Vagy lesz még ezer meg ezer megmérettetés ahová egymást támogatva érkezünk meg? Nem tudom meddig fog ez még tartani. A végre gondolva könnyek szöknek a szemembe, összeszorul a szívem. Nem engedem el őt. Viszont abban sem vagyok biztos, hogy egy vallomással magamhoz láncoljam-e. Nem szeretném elhagyni, mégis meg akarom védeni. Akár meg is halnák érte, akármennyire über-romantikus és nyálas ez a kifejezés. Engem nem érdekel. Én megtenném. Csak Yuuriért.
Istenem, én belebolondultam! Igen, szeretem. Annyira szeretem, mint amennyire az ember egyáltalán képes szeretni. Mindent neki köszönhetek, és ha egyszer ellök magától, én nem élem túl. Nem, mert én benne élek. Ő pedig bennem.
Hirtelen megtorpant. Először kutakodón nézett maga elé - hogy ezt az arckifejezését én mennyire imádom! - ,majd kikerekedtek a szemei, szája jobban kinyílt a kelleténél és bepirosodott az arca. Egy égszerbolt kirakatához rohant, a kirakatot mérte fel nagy buzgósággal. Az üveg bepárásodott izgatott lihegése miatt.
- Viktor! Ide menjünk be!
Azután minden olyan gyorsan történt. Az ember egymás után kapja a meglepetéseket ha valami hirtelen történik. Az én arcom mosolyba torkollik, valahányszor eszembe jut, ahogy Yuuri pirultan megvesz valamit, majd kézen fog. Annyira meleg és puha a keze, erős, de törékeny. Biztosan csak a képzeletem szüleménye, de piciny keze pontosan beleillik az enyémbe. Ami ezután jött... Az maga volt az álom. Először legalábbis ezt hittem. És mégis megálltam, hogy ezentúl ne húzzam magamhoz és ne ugorjak rá, hogy újra szájon csókolhassam. Csak álltam ott, meglepetten-boldogan, a szívem pedig azon a hideg éjszakán mindennél melegebb volt.
Yuuri kedves és ártatlan mosolyát kivéve.
