Sziasztok!
Sajnos nyárig nem tudom tovább folytatni az írást. Idén fogok felvételizni gimnáziumba, így rengeteget kell tanulnom. A célom, hogy egy erős iskolába jussak be, mely segít valóra váltani az álmomat. A blogot és minden mást hanyagolni fogok emiatt, remélem megértitek. Aki szintén felvételizik, annak sok sikert, bízz benne, hogy sikerülni fog, mert Te képes vagy rá! :)
2017. november 14., kedd
2017. november 3., péntek
Egy érzés mindig a szívünkben marad
Üdv! A Gintama fanfiction folytatása jó sok szünet után. Várok mindenféle véleményt, kritikát, vagy csak jelezd, hogy itt voltál és elolvastad. Remélem elnyeri a tetszésedet, jó olvasást hozzá! :)
Az érzéseinkkel sokszor nem vagyunk teljesen tisztában. Sokszor csak tudat alatt van meg bennünk az, amire rá kell előbb vagy utóbb jönnünk. Azt mondják, minél előbb ébredünk rá, annál jobb. Addig a szívedbe van bezárva, és a zárba illő kulcsot saját magadban kell megkeresned. Van aki hamar megtalálja. Van, aki sohasem. Kagura úgy gondolta, Sogo érzelmei ajtajának nincsen kulcsa.
Zárva fog maradni, hacsak be nem töri valahogy.
Sadaharuval lassan lépkedve haladtak utcáról utcára. Az eső kezdett alábbhagyni, már csak erőtlenül, szemerkélve éreztette jelenlétét, mielőtt végleg elállna. Az ég még mindig be volt borulva, a napsugarak hiába próbáltak átszűrődni a vastag felhőrétegen. Akárcsak egy szív, mely nem engedi ki az érzelmeit. Nem jutnak el másokhoz, sötétség és szürkeség fedi le. A pocsolyákkal és a földet teljesen beterítő sárral nem törődve ugyan nem gyorsan, de annál inkább határozottan mentek egymásnak támaszkodva. Támogatták egymást mindig mindenben, és Sadaharu most sem hagyta cserben a lányt. Nem csak azért, mert egy fajba tartoztak. Mert társak voltak, mert szerették egymást.
Egy szív, ami szeret, akármennyire is tudat alatt, vagy tudatosan, nem számít, csak az, hogy legyen valami vagy valaki, akiért fel tud áldozni valamit, az erősebb bárminél. Ezt mindketten jól tudták. Kagura úgy gondolta, ezzel Sogo nincs tisztában. Hogy az ereje nem a képességeiben lakozik, hanem abban, hogy elszántan tud küzdeni azért, amit meg akar védeni.
Elmondom neki. El fogom mondani neki, hogy ráébredjen, mennyi érzés vár arra, hogy kimutassa. És aztán...meg szeretném ölelni. Beszélni szeretnék vele, hogy nincs egyedül, hogy itt vagyunk neki, hogy itt vagyok neki.
Mindez hajtotta előre Kagurát. Élesen nézett előre. Megállt egy kicsit pihenni, orrát beletúrta Sadaharu megnyugtatóan puha szőrébe. A kutya aggodalmasan ránézett, mire a lány megnyugtatóan rámosolygott és intett, hogy mehetünk. Akkor látták meg őket. A szél megborzolta a világosbarna, ázotthajat , és a vérvörös, hosszú tincseket, meg fölött egy esernyő magasodott. Egy nagyon ismerős, piros esernyő. Kagura szeme elkerekedett. Alig várta, hogy meglássa Sogot, de a fiú mellett álló személyre egyáltalán nem számított. Remegni kezdett. Nem azért, mert fázott. Nem azért, mert félt. Arca bepirosodott, hirtelen a fájdalmait sem érezte. Dühös volt, mérhetetlenül mérges. Hogy merészelte bántani azokat, akiket szeret. Miatta őrült meg Okita, miatta zuhant a földre Gin-san, és miatta harcoltak Shinpachiék és Hijakatáék. Bánthatja őt bármikor, de azokhoz egy ujjal se nyúljon, akik fontosak számára. Akik nem ártottak neki semmit.
Kamui ezt meg fogja keserülni! Az az idióta bátyám...ezt még megbánja.
- Hé! - kiáltott oda nekik - Rég láttalak. Nem hiányoztál. - Szeme mélyen meredt rájuk. Sogo nem reagált, ugyanúgy bámult maga elé. A lánynak rosszul esett, de nem hibáztathatta érte. Kamui felé fordult, őszintén meglepve mérte végig a húgát. Elmosolyodott, mintha csak két kedves rokon találkozott volna újra, és derűsen üdvözölnék egymást a hosszú elválás után. Jó is lenne. Mindebből csak a két rokon stimmel. Bár a bátyja szemében még az sem.
- Nézd csak, ki van itt. Micsoda váratlan fordulat, erre te se gondoltál, ugye? - Tapsolt egyet. - A hercegnő eljött megmenteni a lovagját. Ez nem fordítva szokott lenni? - Összecsukta a feje fölött tartott esernyőt és újra összecsapta a tenyerét. - No mindegy, így csak érdekesebb. Okita, üdvözöld a hercegnődet!
Hijikata kétségbeesetten körbenézett. Még sosem látta Sogot sírni. Egyszer sem. Valami uralkodhat fölötte, aminek nem tud ellenállni. Hiába próbál küzdeni ellene, nem tudja legyőzni. Még ő sem. Még a Shinsengumi legjobb kardforgatója sem. Meg kell őt találniuk.
- Ti keressétek a Yoruzuya felé! - mutatott az első osztagra, mely élén általában Sogo áll. Most nem volt vezetőjük.
- Ti pedig a Shinsengumi felé! - A második osztag is futásnak eredt az utasítás hallatára. Az Al-Parancsnok szétoszlatta a katonáit, míg végül egyedül nem maradt a két szamurájjal. Shinpachi felsegítette a sérült Gin-sant, aki átkarolta a fiú vállát, másik kezével a fakardját markolva támaszkodott. Vérzését sikerült az összes helyen elállítani, de így is nagyon rossz állapotban volt. Odavánszorogtak a férfihez, aki összeszűkült szemekkel vizslatta az ezüst hajú szamurájt.
- Neked kórházban a helyed. Itt van a közelben. Shinpachi, légy szíves.
- Francokat! Addig nem megyek sehova, amíg Kagura és Sogo elő kerül. – A fiú tiltakozáshoz nyitotta száját, de Gin nem hagyta beszélni. – Semmi bajom. Ahhoz képest, amiket már átéltem, ez csak egy karcolás. Ne velem foglalkozzatok! Az az idióta bajban van. Lehet, hogy nem tett értetek sok mindent, és állandóan ki akar nyírni egy bizonyos valakit, de többször is megmentette már Kagurát. Azzal, hogy őt megmentette, engem is megmentett. Mi is lenne velem nélküle... Nélkülük. Szóval siessetek! Én is mindjárt elindulok. Csak még kell egy kis idő. – Az oldalához szorította a kezét, elengedve Shinpachi vállát. Hátrált pár lépést és nekidőlt a falnak.
- Már értem, miért ragaszkodtok annyira ehhez az idiótához – sóhajtott Hijikata és kotorászni kezdett a zsebében.
- Hát én soha nem fogom megérteni, hogy a katonáid miért ragaszkodnak hozzád – mondta, majd lehunyta a szemét, mikor a másik hozzávágott egy fehér anyagot. A kezébe esett, és felnézett a feldühödött Hijikatára. – Hát erre nem számítottam.
- Csak fogd be végre és kösd be a sebeid! Bár legalább egy köszönetet mondhattál volna! Chh! – Hátat fordított és elindult a kőfal mentén a többiek után. Kezeit zsebre téve távolodott, és Shinpachiék elgondolkodtak azon, hogy vajon miért nem húzza ki magát büszkén, mint a legtöbb parancsnok. Ő is aggódott Sogoért, hiába olyan a kapcsolatuk, amilyen. Valójában ők ketten szinte ugyanolyanok, és ugyanazt akarják megvédeni.
- Hé! – kiáltott oda Gin-san. Hijikata egy pillanatig lelassított – Köszönöm. Azt, hogy segítettél Kagurának. Ő is nagyon hálás érte. – Elmosolyodott. A férfi nem fordult meg, csak intett egyet a kezével. A többi a lány dolga.
Az érzéseinkkel sokszor nem vagyunk teljesen tisztában. Sokszor csak tudat alatt van meg bennünk az, amire rá kell előbb vagy utóbb jönnünk. Azt mondják, minél előbb ébredünk rá, annál jobb. Addig a szívedbe van bezárva, és a zárba illő kulcsot saját magadban kell megkeresned. Van aki hamar megtalálja. Van, aki sohasem. Kagura úgy gondolta, Sogo érzelmei ajtajának nincsen kulcsa.
Zárva fog maradni, hacsak be nem töri valahogy.
Sadaharuval lassan lépkedve haladtak utcáról utcára. Az eső kezdett alábbhagyni, már csak erőtlenül, szemerkélve éreztette jelenlétét, mielőtt végleg elállna. Az ég még mindig be volt borulva, a napsugarak hiába próbáltak átszűrődni a vastag felhőrétegen. Akárcsak egy szív, mely nem engedi ki az érzelmeit. Nem jutnak el másokhoz, sötétség és szürkeség fedi le. A pocsolyákkal és a földet teljesen beterítő sárral nem törődve ugyan nem gyorsan, de annál inkább határozottan mentek egymásnak támaszkodva. Támogatták egymást mindig mindenben, és Sadaharu most sem hagyta cserben a lányt. Nem csak azért, mert egy fajba tartoztak. Mert társak voltak, mert szerették egymást.
Egy szív, ami szeret, akármennyire is tudat alatt, vagy tudatosan, nem számít, csak az, hogy legyen valami vagy valaki, akiért fel tud áldozni valamit, az erősebb bárminél. Ezt mindketten jól tudták. Kagura úgy gondolta, ezzel Sogo nincs tisztában. Hogy az ereje nem a képességeiben lakozik, hanem abban, hogy elszántan tud küzdeni azért, amit meg akar védeni.
Elmondom neki. El fogom mondani neki, hogy ráébredjen, mennyi érzés vár arra, hogy kimutassa. És aztán...meg szeretném ölelni. Beszélni szeretnék vele, hogy nincs egyedül, hogy itt vagyunk neki, hogy itt vagyok neki.
Mindez hajtotta előre Kagurát. Élesen nézett előre. Megállt egy kicsit pihenni, orrát beletúrta Sadaharu megnyugtatóan puha szőrébe. A kutya aggodalmasan ránézett, mire a lány megnyugtatóan rámosolygott és intett, hogy mehetünk. Akkor látták meg őket. A szél megborzolta a világosbarna, ázotthajat , és a vérvörös, hosszú tincseket, meg fölött egy esernyő magasodott. Egy nagyon ismerős, piros esernyő. Kagura szeme elkerekedett. Alig várta, hogy meglássa Sogot, de a fiú mellett álló személyre egyáltalán nem számított. Remegni kezdett. Nem azért, mert fázott. Nem azért, mert félt. Arca bepirosodott, hirtelen a fájdalmait sem érezte. Dühös volt, mérhetetlenül mérges. Hogy merészelte bántani azokat, akiket szeret. Miatta őrült meg Okita, miatta zuhant a földre Gin-san, és miatta harcoltak Shinpachiék és Hijakatáék. Bánthatja őt bármikor, de azokhoz egy ujjal se nyúljon, akik fontosak számára. Akik nem ártottak neki semmit.
Kamui ezt meg fogja keserülni! Az az idióta bátyám...ezt még megbánja.
- Hé! - kiáltott oda nekik - Rég láttalak. Nem hiányoztál. - Szeme mélyen meredt rájuk. Sogo nem reagált, ugyanúgy bámult maga elé. A lánynak rosszul esett, de nem hibáztathatta érte. Kamui felé fordult, őszintén meglepve mérte végig a húgát. Elmosolyodott, mintha csak két kedves rokon találkozott volna újra, és derűsen üdvözölnék egymást a hosszú elválás után. Jó is lenne. Mindebből csak a két rokon stimmel. Bár a bátyja szemében még az sem.
- Nézd csak, ki van itt. Micsoda váratlan fordulat, erre te se gondoltál, ugye? - Tapsolt egyet. - A hercegnő eljött megmenteni a lovagját. Ez nem fordítva szokott lenni? - Összecsukta a feje fölött tartott esernyőt és újra összecsapta a tenyerét. - No mindegy, így csak érdekesebb. Okita, üdvözöld a hercegnődet!
Hijikata kétségbeesetten körbenézett. Még sosem látta Sogot sírni. Egyszer sem. Valami uralkodhat fölötte, aminek nem tud ellenállni. Hiába próbál küzdeni ellene, nem tudja legyőzni. Még ő sem. Még a Shinsengumi legjobb kardforgatója sem. Meg kell őt találniuk.
- Ti keressétek a Yoruzuya felé! - mutatott az első osztagra, mely élén általában Sogo áll. Most nem volt vezetőjük.
- Ti pedig a Shinsengumi felé! - A második osztag is futásnak eredt az utasítás hallatára. Az Al-Parancsnok szétoszlatta a katonáit, míg végül egyedül nem maradt a két szamurájjal. Shinpachi felsegítette a sérült Gin-sant, aki átkarolta a fiú vállát, másik kezével a fakardját markolva támaszkodott. Vérzését sikerült az összes helyen elállítani, de így is nagyon rossz állapotban volt. Odavánszorogtak a férfihez, aki összeszűkült szemekkel vizslatta az ezüst hajú szamurájt.
- Neked kórházban a helyed. Itt van a közelben. Shinpachi, légy szíves.
- Francokat! Addig nem megyek sehova, amíg Kagura és Sogo elő kerül. – A fiú tiltakozáshoz nyitotta száját, de Gin nem hagyta beszélni. – Semmi bajom. Ahhoz képest, amiket már átéltem, ez csak egy karcolás. Ne velem foglalkozzatok! Az az idióta bajban van. Lehet, hogy nem tett értetek sok mindent, és állandóan ki akar nyírni egy bizonyos valakit, de többször is megmentette már Kagurát. Azzal, hogy őt megmentette, engem is megmentett. Mi is lenne velem nélküle... Nélkülük. Szóval siessetek! Én is mindjárt elindulok. Csak még kell egy kis idő. – Az oldalához szorította a kezét, elengedve Shinpachi vállát. Hátrált pár lépést és nekidőlt a falnak.
- Már értem, miért ragaszkodtok annyira ehhez az idiótához – sóhajtott Hijikata és kotorászni kezdett a zsebében.
- Hát én soha nem fogom megérteni, hogy a katonáid miért ragaszkodnak hozzád – mondta, majd lehunyta a szemét, mikor a másik hozzávágott egy fehér anyagot. A kezébe esett, és felnézett a feldühödött Hijikatára. – Hát erre nem számítottam.
- Csak fogd be végre és kösd be a sebeid! Bár legalább egy köszönetet mondhattál volna! Chh! – Hátat fordított és elindult a kőfal mentén a többiek után. Kezeit zsebre téve távolodott, és Shinpachiék elgondolkodtak azon, hogy vajon miért nem húzza ki magát büszkén, mint a legtöbb parancsnok. Ő is aggódott Sogoért, hiába olyan a kapcsolatuk, amilyen. Valójában ők ketten szinte ugyanolyanok, és ugyanazt akarják megvédeni.
- Hé! – kiáltott oda Gin-san. Hijikata egy pillanatig lelassított – Köszönöm. Azt, hogy segítettél Kagurának. Ő is nagyon hálás érte. – Elmosolyodott. A férfi nem fordult meg, csak intett egyet a kezével. A többi a lány dolga.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)